Visszatérés I.

Hű, egy bő fél év kimaradt. Úgy gondoltam, ami nem megy, azt nem szabad erőltetni. Nem tudtam bőven írni a könyvekről, amiket olvastam, nem jöttek belőlem a szavak, rángatni kellett őket. És ez nem működött, én pedig semmilyen munkát nem adok ki a kezemből. De tegnap elkapott a vágy, és úgy éreztem menni fog most. Minden blogomat felélesztgetem, átalakítgatom.

Jó pár könyvet elolvastam a blogszünet alatt, úgy gondoltam, 2 (esetleg 3) bejegyzés keretében a molyos értékeléseim segítségével rövid, tömör véleményként megjelennek, aztán a frissek már külön posztokat fognak kapni, ahogy az már megszokott. (:

Kelley Armstrong: The Summoning (Darkest Powers 1): 5/5
Ez volt az első könyv, ami beleesett a blog hiátusába.
Miután belekezdtem, egész rövid idő után szidtam magamat, hogy miért hagytam porosodni a polcon fél évig. Nagyon bejött, semmi világmegrengető nincs benne, de szórakoztatott, lekötött, élveztem. Külön örültem, hogy a főhősnő, Chloe, cseppet sem idegesített, kifejezetten jó főszereplőnek tartom. Mellékszereplők terén sem okozott csalódást a könyv, Dereket külön ki kell emelni. Nem a gyönyörű, hibátlan külseje ejtett rabul. :) Mivel nem próbáltam minden erőmmel rejtélyt fejteni, kellemes meglepetésekkel is szolgált a könyv.
Angolul olvastam, a magyar fordításba beleolvastam, nem igazán tetszett.

Aprilynne Pike: Illúziók (Wings 3): 4/5

Fogalmam sincs, azért éreztem-e jónak, mert sokkal rosszabbra számítottam, vagy mert ténylegesen jó volt. Ez örök rejtély marad. :D

Azonban a lényeg, hogy tetszett, nyilván nem volt tökéletes, még mindig megvannak a hibái, de élveztem ettől függetlenül.

Mintha fejlődött is volna az írónő, egészen gyorsan olvastam a könyvet. A története itt-ott kicsit unalmas volt, a csavarok elég tipikusak, de ezt efölött szemet lehet hunyni, ez legyen a legnagyobb hibája. A szerelmi mizéria még mindig teljes lángon lobog, Davidet még mindig nem kedvelem, Tamani is kezdett már idegesíteni a Laurel iránti megrögzöttségével, míg magától Laureltől annyira nem másztam falra. A végén elismerem, picit meglepett, de a függővég annyira nem tépázta meg az idegeimet, látjátok, fél évvel később sem kaparom a falat a folytatásért. Összegezve aranyos kis könyv volt, egynek elment. :)

Kerstin Gier: Zafírkék (Időtlen szerelem 2): 5/5

A Rubinvörös folytatása is elnyerte a tetszésemet, talán jobban is bejött, mint az első rész. 

Tetszik, ahova tart a sztori, ahogy az írónő csavarja dolgokat, és lassanként egyre több mindent tudunk meg, szépen kibontakozik előttünk a sztori. A karaktereket ismét a szívembe zártam, ahogy sodródtak a történések folyamában. Gideonnal kapcsolatban vegyes érzéseim voltak sajnos, reméltem, hogy ezek majd az utolsó részben letisztulnak.

Határozott gyenge pontom maradt Gwen és Gideon korabeli ruhákba öltözése. :)

Simone Elkeles: Tökéletes kémia (Perfect Chemistry 1): 4,5/5

Ettől a könyvtől kissé tartottam, mert rengetegen nagyon szerették, de láttam sok negatív véleményt is. Valamint jómagam igazán szerettem volna imádni, és ezért csücsült a polcomon egy évet. 

Végül imádtam az egészet, mintha a 3MSC könyvváltozatát olvastam volna (nyilván rengeteg eltéréssel, de a hangulat és a jó pár hasonlóság!), rabul ejtett.
Kliséhalmaz a könyv, közhely klisék hátán, és eszméletlen romantikus, de pont ettől olyan egyszerű olvasni, és ha nem játszanak az előbb felsorolt dolgok az idegeinkkel, akkor rettentő egyszerű el is veszni benne. 

Az egyetlen problémám a könyvvel az utolsó jelenet volt, az már nekem is sok volt. Túl sok fluff, cukor, hab, rózsaszín. Annak ilyen neten elérhető extrának kellett volna lennie, szvsz.

Julia Bell: Súlyos: 3,5/5

Ez volt az első olyan általam olvasott könyv, amelynek középpontjában teljes egészében az étkezési zavarok álltak. Pontos viszonyítási alapom tehát nem volt, de mégis úgy éreztem, hogy Julia Bell nem dolgozta föl igazán jól a témát.
Az oka ennek, hogy bár nyíltan, szókimondóan kezelte az étkezési zavarokat, nem takargatott semmit, a főszereplő lányt viszont hihetetlenül felszínesen mutatta be. 

Ezért sose tudtam, mit érez, mik motiválják a cselekedeteit. Ennél zavaróbb volt, hogy egyik oldalról a másikra változott meg a személyisége, hozzáállása állandóan. 

Nyilván azért tanulságos volt elolvasni, nem ferdített a tényeken. Fogok még ebben a témában olvasni, reméljük, azokkal jobban meg leszek elégedve. :)

L. J. Smith: Vámpírnaplók IV. - Sötét szövetség

The Vampire Diaries #4 - Dark Reunion


A fülszöveg és a bejegyzés SPOILERes tartalommal bír az előző három kötetre!

Bonnie és Elena többi barátja, továbbá a szerelméért vetélkedő  vámpírfivérek egyedül találják magukat Elena halála után. De az elhunyt kedvesük szeretett városát nagy veszély fenyegeti, olyan, ami akár a holtakat is felébreszti. Erősebbnek bizonyul-e vajon Elena akarata a halálnál, és a több évszázados harc után kibékül-e Damon Stefannal? Mindez kiderül a Vámpírnaplók negyedik részéből, ami nem kevésbé izgalmas és fordulatos az előző köteteknél.


Így az elején szeretném leszögezni, hogy ez volt az utolsó Vámpírnaplók könyv, amit a kezembe vettem. Én itt abbahagyom, ugyanis L. J. Smith is itt hagyta abba anno a '90-es években, és tudom, hogy a nemrég hozzáírt részek még ennél a négynél is katasztrofálisabbak. Úgyhogy nem pazarolom az időmet borzalmas könyvekre, van elég remek is, amikre alig jut időm.

Szóval megint ott folytatjuk történetileg, ahol az előzőekben abbahagytuk. Szegény Elena elhalálozott, mindenki szomorú, a Salvatore tesók meg elhúzták a csíkot. Így Bonnie kerül a főszerepbe, az ő szemszögéből íródik a könyv. Képzelhetitek, ennek mennyire örültem, hiszen Bonnie pont az a karakter, akit a legnagyobb örömmel csapkodnék büdös pontyokkal. Habár ebben a részben még egészen tűrhetően viselkedett, sőt, mintha még karakterfejlődött volna is.
Azonban ez igaz még jó pár szereplőre. Smith-nek sikerült értelmes, intelligens mondatokat adnia Matt, Meredith és még néhány karakter szájába. Tehát a karakterek fejlődése itt megcsillant egy kicsit.

Halott!Elena szimpatikusabb volt, mint mikor még élt. Ugyanakkor a sok horror klisével eléggé illúziót rombolt az írónő. Nem is lett volna ezekkel annyira gond, mert ha jól vannak  tálalva, akkor az ember élvezi az egészet. De Smith még mindig nem tud egy egész könyvet jól megírni. Tőmondatok, nulla érzelemleírás, sőt úgy alapjában véve leírás... Olyan üres az egész. Amit meg leír, azt nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy Elena szereti Stefant. Nem hiszem el, hogy Elena szereti Damont. Nem hiszem el, hogy a két tesó szereti Elenát.
Caroline meg hirtelen miért állt az ő oldalukra? Nemrég még minden áron tönkre akarta őket tenni. Annyira illogikus...

Természetesen még mindig kiszámítható az egész. L. J. Smith kb méterszer méteres transzparenseket lóbálva jár a könyvben, jó előre leírva, hogy mi fog történni, vagy hogy ki micsoda. De ezt csak mi tudjuk. Mert hiába a karakterek gondolják/mondják ezeket el, ők maguk nem fogják fel. Majd csak több tíz oldallal később koppan a dolog. Néha komolyan elgondolkoztam, hogy Smith akaratlanul nézi hülyének a karaktereit, vagy direkt írta meg őket ilyen bugyutáknak.

És megint csak a legértékelhetőbb dolog a könyvben a főgonosz volt. Persze épphogy színre lép, már el is tűnik, de amíg ténylegesen szerepelt, addig brillírozott. Jó szövegei voltak, kis szociopata személyiséggel.
A vége meg fluffy, happy, blablabla. Annyira nem tetszett.

Így az egész végére érve elgondolkoztam, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem ez a könyv az olvasás közben. Arra az eredményre jutottam, hogy semmilyent. Esküszöm nektek, életemben nem olvastam még ennyire érdektelenül könyvet. Abszolút hidegen hagyott, hogy kivel mi fog történni, egyszerűen csak elolvastam a sorokat.

Viszlát Vámpírnaplók! Rossz voltál, nem jöttünk ki jól, a soha viszont nem látásra!
Viszlát L. J. Smith! Tőled több könyvet soha nem fogok olvasni. Sajnálom.


Ezt a könyvet a 2012-es Várólista csökkentés keretében olvastam.


Kedvenc szereplő: Klaus
Nagyon nem kedvelt karakter: Bonnie
Ami nagyon tetszett: -
Borító: 5/5
Karakterek: 3/5
Történet: 2/5
Összességében: 3/5
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó, 2010

Lois Lowry: Valahol, messze (Gathering Blue)

Az emlékek őre trilóga 2. része

A Föld ki tudja, melyik zugában, valamikor a jövőben él egy közösség, melyben annak, aki egyedül marad, akinek valami testi hibája van, nincs sok reménye a túlélésre. A sántikáló Kira serdülő lányként jut árvaságra, ám az Őrzők Tanácsa nem csupán megvédi az ellenségeitől, de szinte fényűző körülményeket is biztosít a számára, s egy igen fontos feladattal bízza meg. Mihez kezd a lány megbízatásával, melyet egyedülálló tehetségének köszönhet? – ezt meséli el az Emlékek Őre szerzője különös hangulatú, izgalmas történetében


Az emlékek őre  anno nagyon tetszett, magával ragadott az egész utópisztikus világa, a történet vonala, a főszereplő karakter, s nem utolsó sorban pedig a befejezés, ami egyben volt lezárt és nyitott.
Tehát mikor felfedeztem, hogy az egy trilógia első kötete volt, elhatároztam, hogy elolvasom a további részeket is.
A Valahol, messze a sorban a második könyv, és őszintén nem értettem, hogy ez hogy a fészkes fenében jön Az emlékek őré-hez. Az Őrzők Tanácsán kívül semmilyen közös pontot nem láttam, még a világ sem hasonlított.


Le kell szögeznem, hogy csalódtam ebben a könyvben. Sokkal többet vártam Lois Lowrytól, mert ez cseppet sem hasonlít az előző könyvére.
Az írónő könnyed, mesélő stílusa ugyanúgy megmaradt. Nem megy bele a kicsi részletekbe a leírásoknál, pont úgy ír, hogy azt a gyerekek is élvezzék, ugyanakkor még egy kamasznak sem túl felületes és elnagyzolt. 
Sodor magával, ahogy meséli a történetet, de a cselekmény egyszerűen nem állt össze. 


Belecsöppenünk Kira életének a közepébe, mikor épp elhunyt az édesanyja, és innentől követjük nyomon, hogy mi történik vele. Nos itt az első probléma, hogy körülbelül semmi sem történik vele. A nagyobb gond, hogy nem csak a könyv első felében, háromnegyedében, hanem úgy kompletten az egészben. Komolyan semmi, csak egyik helyről a másikra megyünk, szövünk egy kicsit, alszunk meg eszünk. 


Azonban kicsit érdekessé teszi ezt az eseménytelenséget a szövés. Nagyon szépen le van írva, hogy Kira ujjai hogyan mozognak, hogy a cérnaszálakból hogyan alakul ki lassan egy egységes kép, vagy éppen a már meglévő kép elöregedett és feslő szálait hogyan cseréli ki újra.
A másik nagyon érdekes dolog a cérnák festése volt. Mert a színes képek színes cérnát követelnek meg, ugyebár. És mivel abban a világban nincsenek mesterséges festékek, természetes úton, növényekből kell kinyerni a színanyagot. Lenyűgöző, mennyiféle növényből hányféle színárnyalatot lehet kapni.


Visszakanyarodva a cselekményhez, néha voltak érdekes fordulópontok, de sajnos mivel nagyon kiszámítható az egész, így már oldalakkal korábban rájöttem, mi fog történni később, szóval ugyanúgy eseménytelennek tűnik az egész.
A karakterek sem voltak úgy elmélyítve, mint Az emlékek őré-ben, így azonosulni sem nagyon lehetett velük. Voltak, szerepeltek, nem kötődtem hozzájuk.


A vége pedig érdekes lett. Nem az előző könyvhöz hasonlóan érdekes, nyitott és egyben zárt, továbbgondolásra késztető, hanem... furcsa. Nem tudom máshogy körülírni, lezáratlannak tűnik, és nincs is kedvem továbbgondolni, mert olyan, mintha a további pár oldal ki lenne vágva.


A jó hír azonban, hogy a következő könyv, a Hírvivő már tényleg szorosan kapcsolódik ehhez, és mivel már elolvastam, mondhatom, hogy sokkalta jobb is. 
A borítóról még annyit, hogy nekem tetszik, a magányos fának van egy hangulata, de hogy hogyan kapcsolódik a könyvhöz, arról fogalmam sincs. 

Kedvenc karakter:  Kira, Matty 

Nagyon-nem-kedvelt-karakter: -

Ami nagyon tetszett: a stílusa, a szövés és cérnaszínezés

Borító: 4/5

Történet: 3/5

Karakterek:  3/5

Összességében: 3/5

Kiadó: Animus, 2004

L. J. Smith: Vámpírnaplók III. – Tombolás

A fülszöveg és a bejegyzés értelemszerűen spoileres az előző két részre.
“Elena: átváltozott, az iskola üdvöskéje azzá vált, amitől egykor rettegett, és amire egyben vágyott is. 


Stefan: pokoli kínokat élt át Elena elvesztése miatt, és elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra leszámol a bátyjával, Damonnel – kerüljön bármibe. De lassan kezd ráébredni, hogy talán nem a testvére az egyetlen és a legfőbb ellensége. 


Damon: végre megkaparintotta Elenát. De megkeseríti-e a győzelmét az öccse iránt táplált bosszúszomj? Vagy sikerül szövetséget kötniük egy utolsó, nagy csata erejéig? 


Mindez kiderül a Vámpírnaplók harmadik kötetéből, ami a két vámpírtestvérről és a közöttük örlődő lányról szól. Tombolást sötét szövetség követ. És még nincs vége…”

Ez az első Vámpírnaplók könyvkritika a blogon, mert korábban olvastam az első kettőt, mint hogy ez a blog elindult volna.

Azért kezdtem el olvasni ezt a könyvsorozatot, mert annak tudatában, hogy alig van köze a tv sorozathoz, amit imádok, reméltem, hogy ez egy picit több, érdekesebb információt, sztorit tud adni – a sorozat mellé.
Majd egy borzalmas első rész után, üsse kő, elolvastam a kettest is. Nem, az sem nyerte el a tetszésem, az első kötet után ez is két pontot kapott.
És hogy miért folytattam ezek után is? Nem tudom, talán azért, mert maximalistaként amit elkezdtem egyszer, be is fejezem.

Ahogy megszokhattuk, most is ott folytatjuk, ahol az előző könyv véget ért. Elena vámpír lett, össze van először zavarodva, a két testvér masszívan gyűlöli egymást, aztán itt ez a rejtélyes Másik Erő, ezek együtt pedig csőstül hozzák a bajokat maguk után.

Smith számomra mindig is átlátszó volt, most is az maradt. A főhőseinknek fogalmuk sincs arról, ki lehet a Másik Erő, mikor még a tv sorozat ismerete nélkül is hihetetlenül nyilvánvaló. Még nagyon oda se kell figyelni az apró nyomokra,  egy-két dolog után fejbe vág a felismerés.

Most viszont inkább térjünk rá a szereplőkre.
Azt kell mondjam, Elenának jót tett a vámpírrá válás (legalábbis ebben a könyvben). Túllépett egy picit azon a hisztis, énközpontú, ribis személyiségén.
Stefan ugyanakkor megmaradt nyálas, önfeláldozó, hősszerelmes férfitökélynek, aki eddig volt. Damon kapott néhány remek mondatot a szájába, ami egy kicsit felpezsdítette a karakterét, de így se mondanám kiemelkedőnek.
Sok ismerősöm utálja Bonnie-t a tv soriban, nekem sem kedvencem. De hogy mennyire ELVISELHETETLENÜL OSTOBA ÉS IRRITÁLÓ a könyvben, az kifejezhetetlen. “Nem lehet ő a gonosz, vízöntő a horoszkópja.” Ezt Smith sem gondolhatta komolyan. Alig bírtam elviselni, ahányszor megszólalt.
A végén, mikor kiderült, ki a Másik Erő, van az epikus nagy csata. Ami egész jó lett, Smith-hez képest. És a titokzatos gonosz karaktere, az idegbetegség és őrülete ellenére jó kis szereplő. Nem félelmetesnek mondanám, számomra vicces volt. 

Volt még egy nagy támadásos akció is, amit én csak kutyaviadalként emlegetek. És egyszerűen nem tudom komolyan venni. Hiába akar keménynek, súlyosnak és fontosnak tűnni, nem tudtam komolyan venni.

Annak ellenére, hogy a cselekmény és a csavarok rendkívül kiszámíthatóak, a vége szépen meg lett írva. A harcjelenet egész pofásan van elénk rakva, ráadásul szintén a vége felé vannak szép leírások érzelmekről, cselekedetek hátteréről.
Ezek olvasása közben töprengtem el, és kérdeztem gondolatban Smith-t, hogy miért? Miért nem tudja végig ilyen szép stílusban írni a könyvet. Nem lenne úgy se 5 pontos, de élvezhetőbb lenne.
Még két könyv után sem hagyta el a tőmondatait. Ha egy felbukkan, jön a többi ötösével. Tőmondat, tőmondat, tőmondat. Hatástalan, KÖTŐSZAVAKAT A NÉPNEK!

Tehát mindent összevetve, eddig ezt találom a legjobb VD résznek. A következő részektől nem várok sokat, mivel számos kritikát olvastam már. Majd meglátjuk.

Kedvenc karakter:   -

Nagyon-nem-kedvelt karakter:   BONNIE, Stefan

Ami nagyon tetszett:  a vége felé a szép leírások

Borító:  4/5 – nem valami kreatív, viszont Ian dob rajta sokat.

Történet: 3/5

Karakterek:  2,5/5

Összességében: 3/5

Kiadó: Könyvmolyképző, 2010

Monika Feth: Az eperszedő (Der Erdbeerpflücker)

“Amikor kiderül, hogy barátnőjét, Carót meggyilkolták, Jette nyilvánosan bosszút esküszik – és ezzel felhívja magára a gyilkos figyelmét. A férfi udvarolni kezd Jettének, és a lány beleszeret anélkül, hogy sejtené, valójában kivel is van dolga.
Igazi csemege thriller-rajongók számára!”

Belekezdtem, hogy lecsökkentsem az épp olvasáson lévő könyveimet és ezzel kezdtem.
A fülszövege még régebben felkeltette az érdeklődésem, azt hittem, baromi jó könyv. Szépen benéztem! Molyon 3.17 az átlaga, így tudtam, hogy két véglet van: vagy tetszeni fog nagyon, vagy nem.

A fülszöveg alapjában véve elmondja a lényeget: adott három barátnő, akik élik mindennapi életüket, de egyiküket meggyilkolják. Jette nyilvánosan hadat üzen a gyilkosnak – és itt kezdődne az izgalom. Gondoltam én… A könyv körülbelül 80%-ban azon kívül, amit a fülszöveg elmond semmi, de semmi más nem történik.(Tudom, a Shiver, Linger is ilyen, de ott a többi rész élvezhető, profi!)
A legnagyobb problémáim azonban a következők (spoiler veszély!):

1,A karakterek nekem mindvégig idegenek maradtak. Nem hatott meg Caro halála, sem hogy Jette könnyűszerrel szintén meghalhat. Az egyetlen karakter, aki jól van kitalálva, hiteles és átélhető, az a gyilkos. Valami borzasztó módon beteges és mégis lenyűgözően intelligens személyiség.
Személyes meglátásom még, hogy Jette anyja, Imke csak azért volt itt, hogy a végén legyen kinek aggódni a csajért. Nagyon untattak azok a részek, mikor az ő szemszögét olvastam.
Az írónő (szerintem) annyira bele akarja sulykolni az olvasóba a karakterek jellemvonásait, hogy azok elvesztik hitelességüket és idegen bábukká válnak.

2, A hirtelen nézőpontváltások és időbeni csúszások. Olvastam már több szemszögű könyveket, de itt ez nagyon zavart. Olyan hirtelen váltott Feth, hogy az elején követni alig tudtam. Ebben az volt a legrosszabb, hogy nem volt egy enternyi hely sem a váltások között. Rögtön következő sorban már egész máshol jártunk.
Az időbeni csúszásokat (visszaemlékezéseket) meg igazán lehetett volna dőlt betűvel szedni. Például.

3, A jónak induló szálakat, amikor a legjobb részükhöz értek volna, rendszerint elrontotta az írónő. A Georg/Jette szál kifejezetten tetszett volna, de öt sorban lerendezte, hogy halálosan szerelmesek egymásba és ez így van. Aztán túl sok volt a véletlen, Merle gondolatvezetése nekem néhol sánított, az öreg házaspár és a kutya közbeavatkozása… Aztán megint itt van, hogy elrontotta a legizgalmasabb részt! Erre vár az olvasó a könyv első oldalától kezdve, erre a tetőpontján elvágja.

4, A tőmondatok. Az ellenségeim voltak, úgy az egész könyvben jószerével. Egyszerűen idegesítően használta őket az írónő, teljesen feleslegesen, hisz pár kötőszóval kiegészítve sokkal kellemesebb lett volna olvasni. Automatikusan egybe olvastam, és fejben kiegészítettem kötőszavakkal akár három mondatot is.

Persze nem volt élvezhetetlen a könyv. A tőmondatok néha megtalálták a megfelelő helyet és szituációt, ahol ütősen és jól hatottak.
A gyilkos karaktere magával ragadó és alig vártam, hogy az ő szemszögére váltsunk. Ugyanakkor Jette (és Merle) hülyeségei nekem néha már felettébb fájdalmasak voltak.

A borítója gyönyörűszép, mmm epret ide nekem! 
Ettől függetlenül a könyvet egyszer olvasósok közé sorolnám, ebből kifolyólag én sem fogom még egyszer kézbe venni.

Kedvenc karakter: Georg

Nagyon-nem-kedvelt-karakter: Imke, Caro

Ami nagyon tetszett:  a gyilkos karaktere

Ami nagyon nem tetszett: egy logikai baki, a tőmondatok, hirtelen nézőpontváltások 

Borító:  5/5

Történet: 3/5

Karakterek:  3/5

Összességében: 3/5

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó, 2009