Most átfutottam a bejegyzéseken, és meglepődve vettem észre, hogy anno nem hoztam át ezt is wordpressről.
És mivel újabb könyvről később fogok csak írni, legyen itt olvasnivalóként ez. :)
Tehát régebben Clare feltette netre a Hamuvárosban lévő Tündérek Udvara jelenetet Jace szemszögében megírva. Én meg imádtam, és imádok fordítani, így lefordítottam. (A párbeszédek az eredeti fordításból lettek átvéve.) Nem mondom, jobban is csinálhattam volna, de egy éve kb ennyi tellett tőlem :)
Az eredeti itt olvasható.
“De tetszik
Mert keserű
És mert ez a szívem” – Stephen Crane
- Azt tudom, hogy nem hagyom itt a húgomat az Udvarban – jelentette ki Jace -, és mivel úgysem tudhat meg semmit, sem tőlem, sem tőle, megtehetné nekünk azt a szívességet, hogy elengedi.
A Királynő elmosolyodott. Gyönyörű, mégis borzasztó mosolya volt. A Királynő bájos nő volt; megvolt benne az az embertelen báj, ami annyira jellemző a tündérekre, szépsége alapján inkább hasonlított egy kőkemény kristályra, mint egy emberre. A Királynőről nem lehetett megállapítani mennyi idős volt: lehetett tizenhat vagy akár negyvenöt éves is. Jace úgy gondolta voltak, akik vonzónak találták volna őt – emberek, akik meghaltak a Királynő szerelméért — de neki jeges érzés költözött a mellkasába tőle, mintha túl gyorsan nyelte volna le a jeges vizet.
- Mi lenne, ha azt mondanám, hogy egy csók kiszabadíthatja?
- Azt akarja, hogy Jace megcsókolja magát? – kérdezte Clary zavartan.
A királynő és udvaroncai nevetésben törtek ki, a jeges érzés Jace mellkasában pedig erősödött. Clary nem érti a tündéreket, gondolta. Bár megpróbálta elmagyarázni neki, erre nem volt igazi magyarázat. Bármit is akart a Királynő tőlük, az nem egy csók volt tőle; azt kikövetelhette volna minden cirkusz és ostoba herce-hurca nélkül. Amit igazából akart, az az volt, hogy lássa őket, ahogy bezárva érzik magukat és küzdenek, mint a pillangók. Ez olyan dolog, amit a halhatatlanság tesz veled, gondolta gyakran Jace. Eltompítja az érzékeidet, az érzelmeidet; a heves, kontrollálhatatlan, szánalmas emberi reakciók olyanok voltak a tündérek számára, mint friss vér egy vámpírnak. Valami élő. Valami, amivel ők nem rendelkeztek.
- Minden bájod ellenére – mondta a Királynő, egy pillantást vetve Jace felé —a szeme zöld volt, mint Clarynek, de egyáltalán nem hasonlított a lányéhoz —a csókod nem szabadítaná ki a lányt.
- Megcsókolhatom Meliornt – javasolta Isabelle egy vállrándítással.
A Királynő lassan megrázta a fejét.
- Az sem. Sőt, senkit nem érdemes megcsókolni az Udvarból.Isabelle lemondó kézmozdulatot tett; Jace meg akarta kérdezni tőle, hogy mit várt – megcsókolni Meliornt nem zavarta volna Isabelle-t, így nyilvánvalóan a Királynő sem törődött volna vele. Úgy gondolta, kedves gesztus volt, hogy felajánlotta, de legalább Izzynek jobban kellett volna tudnia. Neki volt már dolga tündérekkel korábban. De talán nem elég tudni, hogyan gondolkozik a Tündér Társadalom, tűnődött Jace. Talán azt kellett megtudni, hogyan gondolkoznak azok az emberek, akik magáért a kegyetlenségért élvezték a kegyetlenséget.
Isabelle meggondolatlan volt, és néha hiú, de nem volt kegyetlen. Izzy hátradobta sötét haját és homlokráncolva megszólalt.
- Senkit nem csókolok meg közületek – jelentette ki határozottan. – Csak hogy tudjátok.
- Ez aligha tűnik szükségesnek – mondta Simon és előre lépett. – Ha csak egy csókról van szó…Claryhez lépett, aki mozdulatlanul állt. A jég Jace mellkasában folyékony tűzzé vált; ökölbe szorította a kezeit az oldala mellett, amint Simon gyengéden megfogta Clary karjait és lenézett az arcára. A lány Simon derekán nyugtatta kezeit, mintha előtte már milliószor megtette volna. Talán meg is tette, amennyire Jace tudta. Tisztában volt vele, hogy Simon szerette Claryt, onnantól fogva, hogy látta őket együtt abban a hülye kávézóban; Simon gyakorlatilag majd’ megfulladt, hogy kimondhassa ’Szeretlek’, miközben Clary a helyiségben nézelődött nyugtalanul, zöld szemei végigpásztáztak mindent. Nem érdekled őt, mondén,gondolta elégedettséggel. Tűnj el. Aztán meglepődött, hogy ilyenre gondolt. Mégis miért volt fontos, hogy mit gondolt egy lány, akit alig ismert? Most úgy tűnt, mintha ez egy élettel korábban történt volna. Már nem csak egy lány volt, akit alig ismert: ő Clary volt. Ő volt az egyetlen dolog az életében, ami mindennél fontosabb volt, és nézni, ahogy Simon megérintheti őt, ott ahol csak akarja, egyszerre tette gyengévé, és váltott ki belőle gyilkos dühöt és rosszullétet. A kényszer, hogy odamenjen és szétválassza őket, olyan erős volt, hogy alig tudott lélegezni tőle.
Clary visszapillantott Jace-re, vörös haja a vállára omlott. Aggódás volt a szemében, ami igazán nem tetszett a fiúnak. Jace nem tudta elviselni a gondolatot, hogy Clary sajnálatot érezzen iránta. Így gyorsan elfordította tekintetét és elkapta a Tündér Királynő pillantását, amiben élvezet csillant: ez volt az, amit végig akart. A fájdalmuk, a gyötrődésük.
- Nem – mondta a Királynő, és hangja ezúttal éles volt, mint egy kés pengéje. –Nem is ezt akarom.Simon kelletlenül ellépett Clarytől. A megkönnyebbülés úgy áramlott át Jace testén, mint ereiben a vér, kizárta a külvilágot és elnyomta barátai hangját. Egy pillanatig csak azzal törődött, hogy nem kellett végignéznie, ahogy Clary Simonnal csókolózik. Aztán Clary úszott be a látókörébe: a lány nagyon sápadt volt, és Jace nem tudta abbahagyni a töprengést, hogy vajon mire gondolhatott a lány. Csalódott volt, hogy nem csókolta meg Simon? Megkönnyebbült, ahogyan ő maga is? Eszébe jutott, hogy aznap korábban Simon kézen csókolta Claryt, de rögtön el is hessegette az emléket mérgesen; miközben még mindig a húgát bámulta. Nézz fel, gondolta. Nézz rám. Ha szeretsz, akkor rám nézel.Clary keresztbefonta karjait a mellkasán, ahogy mindig is tette, mikor fázott vagy mérges volt. De nem nézett fel. A társalgás tovább folyt körülöttük: ki fog kit megcsókolni, mi fog történni. Reménytelen düh támadt Jace mellkasában, és ahogy az lenni szokott, egy szarkasztikus megjegyzés formájában talált kiutat.
- Hát pedig én nem csókolom meg a mondént – közölte Jace. – Inkább itt rohadok az örökkévalóságig.
- Az örökkévalóságig?- kérdezte Simon. A szemei nagyok, sötétek voltak és komolyság csillant bennünk. – Az szörnyű hosszú idő ám.Jace belenézett azokba a szemekbe. Simon valószínűleg jó ember volt, gondolta. Szerette Claryt, gondját akarta viselni és boldoggá tenni. Valószínűleg remek barátja lett volna. Jace tudta, hogy logikusan végig gondolva ez lett volna az, amit szeretett volna a húgának. De képtelen volt anélkül Simonra nézni, hogy ne akart volna megölni valakit.
- Tudtam – mondta gúnyosan. – Meg akarsz csókolni, igaz?
- Eszem ágában sincs. De ha…
- Ezek szerint igaz, amit mondanak. A lövészárokban nincsenek heteró férfiak.
-Ateisták, te seggfej – javította ki Simon dühösen. – A lövészárokban nincsenek ateisták.A Királynő szakította őket félbe, miközben előrehajolt, ennek folytán pedig fehér nyaka és mellei kivillantak mélyen kivágott köntöséből.
- Bár rendkívül jól szórakozom, a csók, ami kiszabadíthatja a lányt, az a csók lesz, amelyikre a legjobban vágyik. Az, és nem másik.Simon arcáról a düh vörössége tovatűnt, helyét pedig a sápadtság vette át. Ha az a csók, amire Clary a legjobban vágyott nem a Simoné volt, akkor… Az, hogy hogyan nézett Clary Jace-re, és Jace Claryre megválaszolta a kérdést. Jace szíve elkezdett dübörögni. A szeme találkozott a Királynőjével.
- Miért csinálja ezt?
-Én azt hittem, szívességet teszek nektek – mondta a Királynő. – Az undor nem mindig csökkenti a vágyat. És nem is mi döntjük el, hogy arra vágyunk-e, aki a leginkább megérdemli. És mivel a szavaimat átszövi a varázslat, te is tudhatod az igazságot. Ha nem vágyik a csókodra, nem lesz szabad.Jace érezte, hogy az összes vér az arcába futott. Halványan érzékelte, hogy Simon azon veszekszik, hogy Jace és Clary testvérek, és hogy ez nem helyes, de figyelmen kívül hagyta őt. A Tündér Királynő őt nézte, a szemei olyanok voltak, mint a tenger egy hatalmas vihar előtt, és Jace köszönetet akart mondani neki.Köszönöm.
[a tovább mögött folytatódik]
