2012. április 9., hétfő

Rick Riordan: A villámtolvaj (The Lightning Thief)



Percy Jackson és az olimposziak 1. (Percy Jackson and the Olympians #1)


A tizenkét éves Percy Jacksont eltanácsolják az iskolából. Megint.
Bármennyire igyekszik, úgy tűnik, képtelen távol tartani magától a bajt. De tényleg szó nélkül végig kell néznie, ahogy egy kötekedő kölyök molesztálja legjobb barátját? Tényleg nem szabad megvédenie magát  az algebratanárnővel szemben, amikor az szörnyeteggé változik és meg akarja ölni?
Persze senki nem hisz Percynek a szörny-incidenssel kapcsolatban; abban sem biztos, hogy magának hisz. Egészen addig, míg a Minótaurusz be nem kergeti a nyári táborba.
Hirtelen mitikus lények járkálnak ki-be a lakokba, és Percy görög mitológia könyve megelevenedik.
Rájön, hogy az olimposzi istenek a huszonegyedik században is élnek. Sőt, ami ennél is rosszabb, felbosszantotta őket: Zeusz villámát ellopták, és Percy az első számú gyanúsított. 
Percynek mindössze tíz napja van arra, hogy megtalálja és visszaadja a Zeusztól ellopott holmit, és békét teremtsen a háborúságban álló Olimposzon.


Mostanában egyre többször fordul elő velem, hogy egy adott könyv filmváltozatát előbb látom, minthogy magát a kötetet elolvasnám. A Percy Jackson esetében is így történt. Még anno, mikor kijött a film, akkor mentem egy barátnőmmel moziba megnézni, és imádtam. Nagyon szeretem a görög mitológiát, és így a XXI. századba ültetve teljesen elvarázsolt, odáig voltam érte. Azóta már számtalanszor megnéztem, és olyan jó kis délutáni kikapcsolódó film, hogy nem igazán untam még meg.
Nem filmkritikát akarok én itt írni, de elő-elő fog bukkanni, mert muszáj lesz kiemelnem dolgokat.

Az első "megütközésem" akkor történt, mikor rájöttem, hogy a főszereplő a könyvben tizenkét (!) éves. Nekem, aki többnyire YA könyveket olvasok, ez azért picit fiatal. Ráadásul a film ismeretében, ahol Percy vagy 16 éves volt, ez elég szembeszökő. Nyilván egy 12 éves srác nem ugyanazt fogja csinálni/gondolni/érezni, mint egy 16 éves.
Ettől függetlenül vígan vágtam bele a könyvbe, gondolván, hogy gyerekkönyv, majd egyszerűen kikapcsol. És így is tette, a célnak pontosan megfelelt. Ugyanakkor nem mondanám rá, hogy öt pont, mert annyira nem varázsolt el.
Ez többnyire úgy éreztem, hogy a szereplők fiatal korából adódott. A filmet talán ezért is szerettem jobban, korban hozzám illett inkább. Ráadásul ott volt szerelmi szál is, ami menthetetlen romantikus lévén nekem nagyon fontos. A könyvben inkább ez a "De szép lány! Remélem kedvel engem..." stílus jött át, és semmi konkrét nem történt.

Ugyanakkor a sztori már más tészta! A filmet nagyon-nagyon átírták. A főbb pontok persze megmaradtak, de például a főgonosz nem ugyanaz. Ezért ez meglepetésként is érhetett volna. De nem ért, mert a könyv számomra kiszámítható volt. Gyerekeknek valószínűleg ez pont jó, de én már megedződtem, és könnyen kisilabizáltam.
Jó pár másik karakter is megjelenik a könyvben, akik a vászonra nem fértek rá, és akik szerintem rendkívül jók voltak.
Az istenek modernizálása nekem személy szerint tetszett, vicces volt. Ó, igen. A humor is remek volt, én jól szórakoztam rajta. A stílusa is sodró, élvezetes. Egyszer elolvasni mindenképpen megéri, ha az ember gyermeklelkű. :)

Így végszóban annyit szeretnék mondani, hogy bár a film egészen más, mint a könyv, szerintem a maga nemében zseniális. És könyvadaptációként is megállja a helyét abban a tekintetben, hogy noha sok az átírás, mégis követhető a sztori. Nem lógnak a levegőben a dolgok, minden érthető, megmagyarázott satöbbi. A könyv ismerete nélkül is bőven élvezhető. Tehát ha már a könyvhöz volt szerencsénk, akkor szerintem úgy kell a filmhez hozzáállni, hogy nem egy szó szerinti adaptáció, hanem szabad szellemű. Filmként tökéletes, így kell leülni a képernyő elé.

Kedvenc szereplő: Groover, Árész
Nagyon nem kedvelt karakter: -
Ami nagyon tetszett: görög mitológia, a humor, a sztori
Borító: 5/5
Karakterek: 4/5
Történet: 4/5
Összességében: 4/5
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó, 2010

2012. április 6., péntek

L. J. Smith: Vámpírnaplók IV. - Sötét szövetség



The Vampire Diaries #4 - Dark Reunion


A fülszöveg és a bejegyzés SPOILERes tartalommal bír az előző három kötetre!
Bonnie és Elena többi barátja, továbbá a szerelméért vetélkedő  vámpírfivérek egyedül találják magukat Elena halála után. De az elhunyt kedvesük szeretett városát nagy veszély fenyegeti, olyan, ami akár a holtakat is felébreszti. Erősebbnek bizonyul-e vajon Elena akarata a halálnál, és a több évszázados harc után kibékül-e Damon Stefannal? Mindez kiderül a Vámpírnaplók negyedik részéből, ami nem kevésbé izgalmas és fordulatos az előző köteteknél.


Így az elején szeretném leszögezni, hogy ez volt az utolsó Vámpírnaplók könyv, amit a kezembe vettem. Én itt abbahagyom, ugyanis L. J. Smith is itt hagyta abba anno a '90-es években, és tudom, hogy a nemrég hozzáírt részek még ennél a négynél is katasztrofálisabbak. Úgyhogy nem pazarolom az időmet borzalmas könyvekre, van elég remek is, amikre alig jut időm.

Szóval megint ott folytatjuk történetileg, ahol az előzőekben abbahagytuk. Szegény Elena elhalálozott, mindenki szomorú, a Salvatore tesók meg elhúzták a csíkot. Így Bonnie kerül a főszerepbe, az ő szemszögéből íródik a könyv. Képzelhetitek, ennek mennyire örültem, hiszen Bonnie pont az a karakter, akit a legnagyobb örömmel csapkodnék büdös pontyokkal. Habár ebben a részben még egészen tűrhetően viselkedett, sőt, mintha még karakterfejlődött volna is.
Azonban ez igaz még jó pár szereplőre. Smith-nek sikerült értelmes, intelligens mondatokat adnia Matt, Meredith és még néhány karakter szájába. Tehát a karakterek fejlődése itt megcsillant egy kicsit.

Halott!Elena szimpatikusabb volt, mint mikor még élt. Ugyanakkor a sok horror klisével eléggé illúziót rombolt az írónő. Nem is lett volna ezekkel annyira gond, mert ha jól vannak  tálalva, akkor az ember élvezi az egészet. De Smith még mindig nem tud egy egész könyvet jól megírni. Tőmondatok, nulla érzelemleírás, sőt úgy alapjában véve leírás... Olyan üres az egész. Amit meg leír, azt nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy Elena szereti Stefant. Nem hiszem el, hogy Elena szereti Damont. Nem hiszem el, hogy a két tesó szereti Elenát.
Caroline meg hirtelen miért állt az ő oldalukra? Nemrég még minden áron tönkre akarta őket tenni. Annyira illogikus...

Természetesen még mindig kiszámítható az egész. L. J. Smith kb méterszer méteres transzparenseket lóbálva jár a könyvben, jó előre leírva, hogy mi fog történni, vagy hogy ki micsoda. De ezt csak mi tudjuk. Mert hiába a karakterek gondolják/mondják ezeket el, ők maguk nem fogják fel. Majd csak több tíz oldallal később koppan a dolog. Néha komolyan elgondolkoztam, hogy Smith akaratlanul nézi hülyének a karaktereit, vagy direkt írta meg őket ilyen bugyutáknak.

És megint csak a legértékelhetőbb dolog a könyvben a főgonosz volt. Persze épphogy színre lép, már el is tűnik, de amíg ténylegesen szerepelt, addig brillírozott. Jó szövegei voltak, kis szociopata személyiséggel.
A vége meg fluffy, happy, blablabla. Annyira nem tetszett.

Így az egész végére érve elgondolkoztam, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem ez a könyv az olvasás közben. Arra az eredményre jutottam, hogy semmilyent. Esküszöm nektek, életemben nem olvastam még ennyire érdektelenül könyvet. Abszolút hidegen hagyott, hogy kivel mi fog történni, egyszerűen csak elolvastam a sorokat.

Viszlát Vámpírnaplók! Rossz voltál, nem jöttünk ki jól, a soha viszont nem látásra!
Viszlát L. J. Smith! Tőled több könyvet soha nem fogok olvasni. Sajnálom.


Ezt a könyvet a 2012-es Várólista csökkentés keretében olvastam.


Kedvenc szereplő: Klaus
Nagyon nem kedvelt karakter: Bonnie
Ami nagyon tetszett: -
Borító: 5/5
Karakterek: 3/5
Történet: 2/5
Összességében: 3/5
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó, 2010



2012. április 3., kedd

Richelle Mead: Dermesztő ölelés (Frostbite, Vampire Academy #2)

Rose Hathaway élete tele van gondokkal. Nem elég mindaz a nehézség, amit dampyr testőrtanoncként kell átélnie, ráadásul oktatója, a vonzó Dmitrij valaki másra vetett szemet. A köztük lévő szoros kapocs miatt pedig Rose folyton akkor hallja legjobb barátnője, Lissa Dragomir gondolatait, amikor az barátjával, Christiannal enyeleg. 
A Szent Vlagyimir Akadémiát azonban megtámadják az élőhalott strigák, akik korábban több királyi vérű nemes családot lemészároltak. Így az iskoláknak a legjobb dampyr testőrökre van szüksége, többek közt Rose anyjára, a legendás, ám szigorú Janine Hathawayre. 
Az idei sítábor kötelező, ám Idaho hótól csillogó lankái csak látszólag biztonságosak. A könyörtelen strigák halálos veszélyt jelentenek mindenki számára, és Rose-nak cselekednie kell. De a hősiességnek mindig ára van.


Ééééés folytatódik a Vámpírakadémia olvasása. A második részt is éppolyan gyorsan végeztem ki, mint az elsőt. Szerintem remek folytatás lett.

A sztori nekem nagyon tetszett. Nem úgy tűnik, mintha nagyon szorosan kapcsolódna az előzőhöz, mivel itt teljesen más a probléma, a főgonosz. Ugyanakkor szerintem ebben is rejlik a sikere a második kötetnek, mert nem nyúzza ugyanazt a bőrt, mint amit az első, hanem kicsit más vizekre evez.
Imádom még mindig ezt a vámpírtársadalmat, a nagy vámpírmánia közepette szerintem egészen eredeti és érdekes. A fülszövegből ki is derült, hogy a problémát most a strigák - leginkább azok szövetkezése - okozza, és Rose, miért is ne, pont a közepébe csöppen bele.
A téma másságától függetlenül azért szerintem még mindig kiszámítható a cselekmény, de Mead fenntartotta az érdeklődésem, sodort magával.

Ami a karaktereket illeti, egészen meg voltam velük elégedve. Bár még közel sem szeretem egyik lányt se. Lissát néha alig tudom követni, néha olyan kis szende és szűzies (ha-ha), máskor meg teljesen ellentétesen viselkedik.
Rose-t viszont egészen megkedveltem, sokkal elviselhetőbb volt most, nem irritált annyira. Dmitrijjel még mindig annyira tökéletesek! Dmitrij nekem örök szerelmem marad ebben a sorozatban. Sokan mondták, hogy majd elfelejtem én őt, mikor Adrian színre lép. Hát nem így történt. Az én kis orosz dampyromat nem helyettesítheti senki.:)
Adrian szerintem rendkívül jó szereplő. Karakteres, kitűnik a többiek közül, kicsit titokzatos, és rendesen beleszól a dolgokba.  Ettől eltekintve semmi lebilincselőt nem találtam benne, nem szurkolok neki, sőt, kifejezetten zavar, ahogy Rose körül sertepertél.
Tása Ozerával kapcsolatban vegyes érzéseim voltak, többnyire Dimka miatt, de ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor igen megragadó karakter. Más szempontokat képvisel, mint sok nemes, és ez egy rendkívül jó konfliktusforrás. Kíváncsi vagyok, mihez fog vele kezdeni az írónő.
Valamint nagyon tetszett ahogy bekerült a képbe Rose anyukája is. Nem éppen felhőtlen a kapcsolata a lányával, sőt, még finoman fejeztem ki magam. Azonban ez is színt vitt a kötetbe, jár a pluszpont.

Végül, de nem utolsó sorban meg kell említenem, hogy Richelle Mead határozottan nem az a kedves és finom írónő. Bátor, és mer drasztikus lépéseket tenni. Úgyhogy nem szabad azt hinni, hogy egy közkedvelt karaktert ne lenne bátorsága kiírni.

Szóval szeretem ezt a sorozatot, sodor magával és beszippant. Ez egy azon néhány könyv közül, ami csak úgy elrepül. Észre se veszem, és már 100 oldalt elolvastam. Ide a harmadik részt!

Ezt a könyvet a 2012-es Várólista csökkentés keretében olvastam.

Kedvenc szereplő: Dmitrij, Christian, Tása

Nagyon nem kedvelt karakter: -

Ami nagyon tetszett: hogy sodort magával, szinte egy szuszra elolvastam

Borító: 5/5

Karakterek: 5/5

Történet: 5/5

Összességében: 5/5

Kiadó: Agave, 2010

2012. március 19., hétfő

Hamuváros: A Tündérek Udvarában (Jace szemszöge)



Most átfutottam a bejegyzéseken, és meglepődve vettem észre, hogy anno nem hoztam át ezt is wordpressről.
És mivel újabb könyvről később fogok csak írni, legyen itt olvasnivalóként ez. :)



Tehát régebben Clare feltette netre a Hamuvárosban lévő Tündérek Udvara jelenetet Jace szemszögében megírva. Én meg imádtam, és imádok fordítani, így lefordítottam. (A párbeszédek az eredeti fordításból lettek átvéve.) Nem mondom, jobban is csinálhattam volna, de egy éve kb ennyi tellett tőlem :)
Az eredeti itt olvasható.



“De tetszik
Mert keserű
És mert ez a szívem” – Stephen Crane
- Azt tudom, hogy nem hagyom itt a húgomat az Udvarban – jelentette ki Jace -, és mivel úgysem tudhat meg semmit, sem tőlem, sem tőle, megtehetné nekünk azt a szívességet, hogy elengedi.
A Királynő elmosolyodott. Gyönyörű, mégis borzasztó mosolya volt. A Királynő bájos nő volt; megvolt benne az az embertelen báj, ami annyira jellemző a tündérekre, szépsége alapján inkább hasonlított egy kőkemény kristályra, mint egy emberre. A Királynőről nem lehetett megállapítani mennyi idős volt: lehetett tizenhat vagy akár negyvenöt éves is. Jace úgy gondolta voltak, akik vonzónak találták volna őt – emberek, akik meghaltak a Királynő szerelméért — de neki jeges érzés költözött a mellkasába tőle, mintha túl gyorsan nyelte volna le a jeges vizet.
- Mi lenne, ha azt mondanám, hogy egy csók kiszabadíthatja?
- Azt akarja, hogy Jace megcsókolja magát? – kérdezte Clary zavartan.
A királynő és udvaroncai nevetésben törtek ki, a jeges érzés Jace mellkasában pedig erősödött. Clary nem érti a tündéreket, gondolta. Bár megpróbálta elmagyarázni neki, erre nem volt igazi magyarázat. Bármit is akart a Királynő tőlük, az nem egy csók volt tőle; azt kikövetelhette volna minden cirkusz és ostoba herce-hurca nélkül. Amit igazából akart, az az volt, hogy lássa őket, ahogy bezárva érzik magukat és küzdenek, mint a pillangók. Ez olyan dolog, amit a halhatatlanság tesz veled, gondolta gyakran Jace. Eltompítja az érzékeidet, az érzelmeidet; a heves, kontrollálhatatlan, szánalmas emberi reakciók olyanok voltak a tündérek számára, mint friss vér egy vámpírnak. Valami élő. Valami, amivel ők nem rendelkeztek.
- Minden bájod ellenére – mondta a Királynő, egy pillantást vetve Jace felé —a szeme zöld volt, mint Clarynek, de egyáltalán nem hasonlított a lányéhoz —a csókod nem szabadítaná ki a lányt.
- Megcsókolhatom Meliornt – 
javasolta Isabelle egy vállrándítással.
A Királynő lassan megrázta a fejét.
- Az sem. Sőt, senkit nem érdemes megcsókolni az Udvarból.Isabelle lemondó kézmozdulatot tett; Jace meg akarta kérdezni tőle, hogy mit várt – megcsókolni Meliornt nem zavarta volna Isabelle-t, így nyilvánvalóan a Királynő sem törődött volna vele. Úgy gondolta, kedves gesztus volt, hogy felajánlotta, de legalább Izzynek jobban kellett volna tudnia. Neki volt már dolga tündérekkel korábban. De talán nem elég tudni, hogyan gondolkozik a Tündér Társadalom, tűnődött Jace. Talán azt kellett megtudni, hogyan gondolkoznak azok az emberek, akik magáért a kegyetlenségért élvezték a kegyetlenséget.
Isabelle meggondolatlan volt, és néha hiú, de nem volt kegyetlen. Izzy hátradobta sötét haját és homlokráncolva megszólalt.
- Senkit nem csókolok meg közületek – jelentette ki határozottan. – Csak hogy tudjátok.
- Ez aligha tűnik szükségesnek – 
mondta Simon és előre lépett. – Ha csak egy csókról van szó…Claryhez lépett, aki mozdulatlanul állt. A jég Jace mellkasában folyékony tűzzé vált; ökölbe szorította a kezeit az oldala mellett, amint Simon gyengéden megfogta Clary karjait és lenézett az arcára. A lány Simon derekán nyugtatta kezeit, mintha előtte már milliószor megtette volna. Talán meg is tette, amennyire Jace tudta. Tisztában volt vele, hogy Simon szerette Claryt, onnantól fogva, hogy látta őket együtt abban a hülye kávézóban; Simon gyakorlatilag majd’ megfulladt, hogy kimondhassa ’Szeretlek’, miközben Clary a helyiségben nézelődött nyugtalanul, zöld szemei végigpásztáztak mindent. Nem érdekled őt, mondén,gondolta elégedettséggel. Tűnj el. Aztán meglepődött, hogy ilyenre gondolt. Mégis miért volt fontos, hogy mit gondolt egy lány, akit alig ismert? Most úgy tűnt, mintha ez egy élettel korábban történt volna. Már nem csak egy lány volt, akit alig ismert: ő Clary volt. Ő volt az egyetlen dolog az életében, ami mindennél fontosabb volt, és nézni, ahogy Simon megérintheti őt, ott ahol csak akarja, egyszerre tette gyengévé,  és váltott ki belőle gyilkos dühöt és rosszullétet. A kényszer, hogy odamenjen és szétválassza őket, olyan erős volt, hogy alig tudott lélegezni tőle.
Clary visszapillantott Jace-re, vörös haja a vállára omlott. Aggódás volt a szemében, ami igazán nem tetszett a fiúnak. Jace nem tudta elviselni a gondolatot, hogy Clary sajnálatot érezzen iránta. Így gyorsan elfordította tekintetét és elkapta a Tündér Királynő pillantását, amiben élvezet csillant: ez volt az, amit végig akart. A fájdalmuk, a gyötrődésük.
- Nem – mondta a Királynő, és hangja ezúttal éles volt, mint egy kés pengéje. –Nem is ezt akarom.Simon kelletlenül ellépett Clarytől. A megkönnyebbülés úgy áramlott át Jace testén, mint ereiben a vér, kizárta a külvilágot és elnyomta barátai hangját. Egy pillanatig csak azzal törődött, hogy nem kellett végignéznie, ahogy Clary Simonnal csókolózik. Aztán Clary úszott be a látókörébe: a lány nagyon sápadt volt, és Jace nem tudta abbahagyni a töprengést, hogy vajon mire gondolhatott a lány. Csalódott volt, hogy nem csókolta meg Simon? Megkönnyebbült, ahogyan ő maga is? Eszébe jutott, hogy aznap korábban Simon kézen csókolta Claryt, de rögtön el is hessegette az emléket mérgesen; miközben még mindig a húgát bámulta. Nézz fel, gondolta. Nézz rám. Ha szeretsz, akkor rám nézel.Clary keresztbefonta karjait a mellkasán, ahogy mindig is tette, mikor fázott vagy mérges volt. De nem nézett fel. A társalgás tovább folyt körülöttük: ki fog kit megcsókolni, mi fog történni. Reménytelen düh támadt Jace mellkasában, és ahogy az lenni szokott, egy szarkasztikus megjegyzés formájában talált kiutat.
- Hát pedig én nem csókolom meg a mondént – közölte Jace. – Inkább itt rohadok az örökkévalóságig.
- Az örökkévalóságig?
- kérdezte Simon. A szemei nagyok, sötétek voltak és komolyság csillant bennünk. – Az szörnyű hosszú idő ám.Jace belenézett azokba a szemekbe. Simon valószínűleg jó ember volt, gondolta. Szerette Claryt, gondját akarta viselni és boldoggá tenni. Valószínűleg remek barátja lett volna. Jace tudta, hogy logikusan végig gondolva ez lett volna az, amit szeretett volna a húgának. De képtelen volt anélkül Simonra nézni, hogy ne akart volna megölni valakit.
- Tudtam – mondta gúnyosan. – Meg akarsz csókolni, igaz?
- Eszem ágában sincs. De ha…
- Ezek szerint igaz, amit mondanak. A lövészárokban nincsenek heteró férfiak.
-Ateisták, te seggfej – 
javította ki Simon dühösen. – A lövészárokban nincsenek ateisták.A Királynő szakította őket félbe, miközben előrehajolt, ennek folytán pedig fehér nyaka és mellei kivillantak mélyen kivágott köntöséből.
- Bár rendkívül jól szórakozom, a csók, ami kiszabadíthatja a lányt, az a csók lesz, amelyikre a legjobban vágyik. Az, és nem másik.Simon arcáról a düh vörössége tovatűnt, helyét pedig a sápadtság vette át. Ha az a csók, amire Clary a legjobban vágyott nem a Simoné volt, akkor… Az, hogy hogyan nézett Clary Jace-re, és Jace Claryre megválaszolta a kérdést. Jace szíve elkezdett dübörögni. A szeme találkozott a Királynőjével.
- Miért csinálja ezt?
-Én azt hittem, szívességet teszek nektek 
– mondta a Királynő. – Az undor nem mindig csökkenti a vágyat. És nem is mi döntjük el, hogy arra vágyunk-e, aki a leginkább megérdemli. És mivel a szavaimat átszövi a varázslat, te is tudhatod az igazságot. Ha nem vágyik a csókodra, nem lesz szabad.Jace érezte, hogy az összes vér az arcába futott. Halványan érzékelte, hogy Simon azon veszekszik, hogy Jace és Clary testvérek, és hogy ez nem helyes, de figyelmen kívül hagyta őt. A Tündér Királynő őt nézte, a szemei olyanok voltak, mint a tenger egy hatalmas vihar előtt, és Jace köszönetet akart mondani neki.Köszönöm.
[a tovább mögött folytatódik]

2012. március 18., vasárnap

Stephenie Meyer: Bree Tanner rövid második élete - az Eclipse-hez

The Short Second Life of Bree Tanner - an Eclipse novella


A Twilight Saga az újszülött vámpír, Bree Tanner történetével egészül ki. Bree szemszögéből ismerhetjük meg azt a vérszomjas és kontrollálhatatlan újszülött életet, ami Bellára sosem volt jellemző, még vámpírlétének legelső pillanataiban sem. Stephenie Meyer a veszélyt rejtélyekkel és romantikával elegyíti, amikor Bree kétségbeejtő történetét elmeséli, melyben az újszülöttek serege végzetes és feledhetetlen találkozására, Bella és Cullenék megtámadására készül.


Elég sokára olvastam el az Eclipse kiegészítő novelláját, de azt hiszem, hogy megérte pihentetni Meyer vámpírvilágát. Elsőre igazán tetszett a Twilight-saga, de másodszorra, kritikusabb szemmel olvasva már egészen kiütköztek a hibái számomra. És ahogy egyre jobban elmerültem a mostani kortárs irodalomban, annál inkább megvilágosodott előttem, hogy bizony annyira nem nagy szám ez a Twilight. De azért nem ilyen hardcore hater vagyok, csupán nem rajongok orrvérzésig.


Aztán ugyebár elolvastam Stephenie Meyer - a vámpíroktól teljesen elütő - A burok  című könyvét, ami teljesen letaglózott. Imádtam minden sorát, a karaktereket. Szóval meggyőzött, hogy azért tud írni Meyer néni. Nemrégiben pedig a könyvtárban a kezembe akadt a Bree Tanner, szóval Itt az ideje ennek is! felkiáltással kikölcsönöztem. Úgyis rövid, novella, könnyű olvasmány.

Azt kell mondjam, hogy Meyernek - szerintem legalábbis - jobban megy az újszülött és nem vega vámpírok írása. Vagy lehet, hogy csak azért érzem így, mert nem csöpög nyáltól és cukorsziruptól az egész sztori.
Mindegy mi az oka, a lényeg, hogy szerintem élvezetesebb volt, mint bármelyik Twilight saga könyv.

Első ránézésre Bree jelentéktelen karakternek tűnhet, és őszintén engem sem hatott meg az Eclipse-ben olvasott jelenete. Azonban mindig a jelentéktelennek tűnő karakterek szemszögéből a legérdekesebb egy-egy történet. Nem hiszem, hogy bármelyik vérengző, eszetlen újszülött elmesélése jó lett volna. Mindig az tudja a legjobban megfigyelni az eseményeket, aki a háttérben marad. Bree ezt tette.

Rendkívül érdekes volt megszemlélni a másik fél oldalának történéseit.Egy csapatnyi újszülöttet szinte lehetetlen kordában tartani. Riley-t egy teljesen új szemszögből ismerhettük meg, ami jócskán dobott a karakterén. Én eddig is szerettem, most már sajnáltam is szegényt. Elég naiv volt.
Ugyanakkor azt is megfigyelhetjük, hogy mennyire könnyen manipulálhatók az újszülöttek. Nekik az egész vámpír dolog új, ezért nyilvánvalóan azt hiszik el, amit a "főnök" mond. Semmit nem tudnak, fogalmuk sincs, hogy mire készülnek velük.

Ezenkívül pedig még a Volturi hátsó ténykedésébe is belecsöppenünk, ami meg kell mondjam, engem egész' váratlanul ért.Vagy lehet, hogy már régebben is sejtettem, de azóta elfelejtettem. Szóval már csak a azért is érdemes rászánni egy délutánt, hogy egy kicsi háttérinfót összeszedjünk. Érdekes, ez a legjobb szó rá.

Bree karaktere törékeny, ijedt lány. Túlélni próbál, semmi többet vagy levesebbet. Ami viszont  Bree-vel kapcsolatban nekem nem tetszett, az a szerelmi szál.
Jaj, hát Stephenie Meyerről van szó, senki nem lehetett olyan naiv, hogy azt higgye, nem lesz itt szerelem. Bár szerintem ezt jobb lett volna hanyagolni. Egy egyszerű baráti viszony sokkal jobban ide illett volna, hitelesebb lett volna. Egy ilyen rövid novellában nem lehet kibontakoztatni egy szerelmet szépen. Szóval ez egy kicsit erőltetett volt számomra.

Mindenesetre megérte elolvasni, kellemes és érdekes kikapcsolódás volt. Ehhez hasonló novellákat szívesen olvasnék. Mondjuk Volturi vagy vérfarkas szempontból. Cullenéket hagyjuk inkább. :D

Kedvenc karakter: Riley

Nagyon-nem-kedvelt-karakter: -

Ami nagyon tetszett: a sok háttérinfó, különösen a Volturi dolog

Borító: 6/5 (na a borítót Meyernél mindig eszméletlen jól eltalálják...)

Karakterek: 5/5

Történet: 5/5

Összességében: 5/5

Kiadó: Könyvmolyképző, 2010

2012. február 27., hétfő

Lauren Oliver: Mielőtt elmegyek (Before I Fall)

Samantha Kingstonnak mindene megvan: övé a világ legjobb pasija, a három legtutibb barátnő, valamint egy igazán kitüntetett helyzet a Thomas Jefferson Gimiben - a menza legjobb asztalától kezdve a legideálisabb parkolóhelyig. Február 12-e, péntek csak egy újabb napnak ígérkezik irigylésre méltó életében. De végül kiderül, hogy a legutolsó.


Aztán kap egy második esélyt. Tulajdonképpen összesen hét esélyt kap. Egy elvarázsolt héten keresztül mindennap újraélheti élete utolsó napját, és kibogozhatja a halála köré fonódott rejtélyeket. Közben arra is rájön, mekkora a valódi értéke mindannak, amit elveszíthet. 


Na erről a könyvről csupa-csupa jót hallottam, úgyhogy kicsit azért féltem is, hogy mi van, ha nekem nem fog annyira bejönni? Szerencsére nem így történt, bár azért volt némi csalódás is.

Számomra mindig is érzékeny téma volt ez az iskolai szívatás/zaklatás/bántalmazás, angol kifejezéssel élve bullying. Olvastam már ezzel kapcsolatos könyveket, azonban ez a kötet igazán eltér az eddigiektől. Nem színvonalban persze, hanem a szemszögből. A Mielőtt elmegyek egészen más nézőpontból közelíti meg ezt a témát: a zaklató, bully szemén keresztül mutatja be a történéseket. Elég drasztikus, természetfeletti is, de ettől függetlenül az üzenete elér minket, le tudjuk szűrni a tanulságot belőle.

Részben egyébként pont a szemszög miatt volt számomra kicsit élvezhetetlen a könyv jó egy harmada. Sam tipikus bully, népszerű, szép és kegyetlen azokkal, akik szerinte (és a barátai szerint) alatta állnak. Minden érthető indokot nélkülözve keseríti meg mások életét, örömét leli abban, ha más szenved, csakúgy mint kedves barátnői. Egyik rosszabb mint a másik.
Azonban ami Laurel Oliver mellett szól ebben, az az, hogy nem csak üresfejű, szemét libákat szerepeltet. Mindegyiküknek megvan a maga kis története, a múltjukban rejlenek azok a dolgok, amik miatt most ilyenek. És én ezt szeretem, értékelem mindig. Ettől természetesen nem fogom egyből megkedvelni mindegyiküket, de értem, hogy miért olyanok, amilyenek, és ez már jobbá teszi az egészet.

Lényegében erről szól a történet: hogy Sam újraéli élete utolsó napját, és lassan kibogozza az élete összekuszálódott szálait. Érdekes, ahogy az egyik nap megtapasztalása után hogyan változnak meg a döntései a következő napon. Hogyan ébred rá, hogy hiába 1-2-3 nap után már jobban kitisztult a feje, és próbálja a helyes döntéseket meghozni, azok mégsem úgy sülnek el mindig, ahogy ő elképzeli. Pedig már tényleg csak jót akar.
Nagyon tetszett, ahogy lassan ráébredt, hogy valójában ő maga sem tudja, miért bánt másokat. Ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy vajon akiket én ismerek, és bántják a többieket, nekik vajon van indokuk rá? Meg tudnák nevezni, ha szemtől szembe megkérdezném tőlük? Őszintén szólva én kétlem, de ki tudja.

A szerelmi szál különösen tetszett, először furcsa volt nekem, de végül teljesen magával ragadott, és igazán szurkoltam nekik.
Azt hiszem, a vége volt a legjobb az egész könyvben, valami ilyesfélére számítottam, de azért kicsit mégis meglepett, meg másban is reménykedtem. Azonban így is nagyon-nagyon  tetszett.

Ezután rettentő kíváncsi vagyok Lauren Oliver másik könyvére, a Delírium-ra (már megkaptam, csak még elolvasni nem volt időm).

Kedvenc karakter: Kent, Sam

Nagyon-nem-kedvelt-karakter: Lindsay

Ami nagyon tetszett: a karakterfejlődés, az időhurok

Borító: 4/5

Karakterek: 5/5

Történet: 5/5

Összességében: 5/5

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió, 2010

2012. február 18., szombat

Arthur Golden: Memoirs of a Geisha (Egy gésa emlékiratai)

Elbűvölő, lélegzetelállító történet egy titkos világról, amely egy letűnt kultúra rejtelmeibe, egy japán gésa életébe enged bepillantani. A történet egy szegény halászfaluból elkerülő 9 éves, kék szemű kislányról szól, akit eladnak egy gésa házba. A hű önéletrajzi leírásból tanúi lehetünk élete átalakulásának, miközben beletanul a gésák szigorú művészetébe, ahol a szerelem csak illúzió, ahol a szüzesség a legmagasabb áron kel el, ahol a nő feladata,  hogy szolgáljon, és tudásával elbűvölje a befolyásos férfiakat. Átélhetjük a háború okozta változást, amely egy új életforma kialakítására kényszeríti a gésákat, nem hoz szabadságot, csak kétségbeesést és vívódást. 

Azon ritka esetek egyike történt meg velem, hogy előbb láttam az Egy gésa emlékiratai filmváltozatát, minthogy elolvastam volna a könyvet. Ami azt illeti, kétszer is láttam. És mindkétszer teljesen elvarázsolt, lebilincselt és magával ragadott. Az egyike a legnagyszerűbb filmeknek, amiket életemben eddig láttam. Már az első alkalom után megfogadtam, hogy el fogom olvasni a könyvet, muszáj. De valahogy sosem jutottam el odáig, hogy kézbe vegyem. Aztán beiratkoztam a városi - idegennyelvű - könyvtárba, és megtaláltam az egyik  polcon. Nem bírtam ott hagyni. Így történt meg, hogy merészen angolul vágtam bele ebbe a kalandba. A lehető legjobb döntés volt.
Amint azt a fülszöveg  remekül vázolja, ez egy önéletrajzi regény, de sokkal különlegesebb a főszereplő miatt. Japán számomra mindig is egy rejtelmes, csodálatos és lenyűgöző kultúrájú ország volt, nem pedig a Triád egyike, egy gazdasági nagyhatalom. Rettentő kevés ország rendelkezik ilyen mély, kivételes, és európai szemmel furcsának tűnő hagyományokkal, kultúrával. Igen, persze, a magyar kultúra is csodálatos, meg sokra kell értékelni, de a fantáziámat, a kíváncsiságomat jobban megmozgatja a gésák világa, lenyűgöz és elborzaszt.
Chiyo (vagy ha úgy tetszik, Sayuri, a gésa nevén nevezve) nem önszántából lett gésa, a sors kényszerítette ebbe bele, és még így is szerencsésebb volt, mint a nővére. Egy gésának nincs boldog élete, nem engedheti el magát, és ezt már nagyon fiatalon beléjük nevelik. Meg kell felelniük az elvárásoknak, megfelelően kell viselkedniük, nem lehetnek szerelmesek, és a kapcsolataikra leginkább pénzforrásként tekintenek.
Érthető tehát, hogy Chiyo nem igazán akart gésa lenni, de mi más választása volt? Ezenkívül úgy tűnt, a sors semmi mást nem tartogat számára. Azonban Chiyo több hibát is vét, és ez az utolsó reménye is kezd eltávolodni. De találkozik valakivel, aki mindent megváltoztat. Nem tesz semmi különösebben nagy dolgot, de mégis sokat jelent ez a kislánynak, és elhatározza, hogy csakazértis gésa lesz, hogy az Elnökkel újra találkozhasson.

Tehát annak ellenére, hogy a gésáknak nem lenne szabad szerelmesnek lenniük, Chiyo valahogy mégis szerelmes lesz, és ettől is olyan különleges.
Chiyo nagyon intelligens lány, gyönyörű gondolatai vannak. Arthur Golden csodálatos mondatokat írt, lenyűgöző hasonlatokkal fogalmazta meg az érzéseket, gondolatokat, így hozta még közelebb az olvasókat hozzá.

Ezenkívül az író kézen fogva vezetett végi a gésává válás rögös útján, ami sokszor volt meghökkentő, elborzasztó, mégis lenyűgöző és érdekfeszítő. A filmen az okiya, a kimonók és a látvány teljesen elvarázsolt, a könyv a részletekre (háttérinfókra, ha úgy tetszik) fekteti a hangsúlyt, részletesen leírja a kimonók anyagát, díszítését, mindent.
Szép és egyben szomorú történet is ez, egy nagyon különleges szerelmi szállal. Habár ha jobban belegondolok, mennyire durva korkülönbség van Chiyo és az Elnök között, akkor kicsit meghökkenek mindig, mert a filmen sem tűnik olyan idősnek, és a könyvben sem figyeltem fel rá különösebben. Néha mintha kicsit hiteltelennek éreztem volna az érzéseiket, hisz' alig ismerték egymást, de összképben viszont imádtam az egészet, mert nagyon megfogott, és átéreztem Chiyo helyzetét..

Számomra ez a könyv-film páros az egyik legjobb, mert egyszerűen kiegészítik egymást. Igen, vannak átírások a filmben, de ettől függetlenül remekül követhető, látványos, megkapó az egész. Nem lehet szerintem erre rábélyegezni, hogy a film a jobb vagy a könyv.
Azt viszont megjegyezhetem, hogy nekem a film vége jobban tetszett, mint a könyvé. Nem mondanám el miért, mert azzal lelőném a poént, de én így érzem. :)

Kedvenc karakter: Chiyo (Sayuri), Elnök, Mameha

Nagyon-nem-kedvelt-karakter: Hatsumomo

Ami nagyon tetszett: a gésák világa, a stílusa, a hasonlatok

Borító: 5/5

Karakterek: 6/5

Történet: 5/5

Összességében: 5/5

Kiadó: Random House Large Print, 2005 [magyar kiadás: Trivium, 2008]