Hamuváros: A Tündérek Udvarában (Jace szemszöge)

Most átfutottam a bejegyzéseken, és meglepődve vettem észre, hogy anno nem hoztam át ezt is wordpressről.
És mivel újabb könyvről később fogok csak írni, legyen itt olvasnivalóként ez. :)


Tehát régebben Clare feltette netre a Hamuvárosban lévő Tündérek Udvara jelenetet Jace szemszögében megírva. Én meg imádtam, és imádok fordítani, így lefordítottam. (A párbeszédek az eredeti fordításból lettek átvéve.) Nem mondom, jobban is csinálhattam volna, de egy éve kb ennyi tellett tőlem :)
Az eredeti itt olvasható.

“De tetszik
Mert keserű
És mert ez a szívem” – Stephen Crane

- Azt tudom, hogy nem hagyom itt a húgomat az Udvarban – jelentette ki Jace -, és mivel úgysem tudhat meg semmit, sem tőlem, sem tőle, megtehetné nekünk azt a szívességet, hogy elengedi.
A Királynő elmosolyodott. Gyönyörű, mégis borzasztó mosolya volt. A Királynő bájos nő volt; megvolt benne az az embertelen báj, ami annyira jellemző a tündérekre, szépsége alapján inkább hasonlított egy kőkemény kristályra, mint egy emberre. A Királynőről nem lehetett megállapítani mennyi idős volt: lehetett tizenhat vagy akár negyvenöt éves is. Jace úgy gondolta voltak, akik vonzónak találták volna őt – emberek, akik meghaltak a Királynő szerelméért — de neki jeges érzés költözött a mellkasába tőle, mintha túl gyorsan nyelte volna le a jeges vizet.
- Mi lenne, ha azt mondanám, hogy egy csók kiszabadíthatja?
- Azt akarja, hogy Jace megcsókolja magát? – kérdezte Clary zavartan.
A királynő és udvaroncai nevetésben törtek ki, a jeges érzés Jace mellkasában pedig erősödött. Clary nem érti a tündéreket, gondolta. Bár megpróbálta elmagyarázni neki, erre nem volt igazi magyarázat. Bármit is akart a Királynő tőlük, az nem egy csók volt tőle; azt kikövetelhette volna minden cirkusz és ostoba herce-hurca nélkül. Amit igazából akart, az az volt, hogy lássa őket, ahogy bezárva érzik magukat és küzdenek, mint a pillangók. Ez olyan dolog, amit a halhatatlanság tesz veled, gondolta gyakran Jace. Eltompítja az érzékeidet, az érzelmeidet; a heves, kontrollálhatatlan, szánalmas emberi reakciók olyanok voltak a tündérek számára, mint friss vér egy vámpírnak. Valami élő. Valami, amivel ők nem rendelkeztek.
- Minden bájod ellenére – mondta a Királynő, egy pillantást vetve Jace felé —a szeme zöld volt, mint Clarynek, de egyáltalán nem hasonlított a lányéhoz —a csókod nem szabadítaná ki a lányt.
- Megcsókolhatom Meliornt – javasolta Isabelle egy vállrándítással.
A Királynő lassan megrázta a fejét.
- Az sem. Sőt, senkit nem érdemes megcsókolni az Udvarból.Isabelle lemondó kézmozdulatot tett; Jace meg akarta kérdezni tőle, hogy mit várt – megcsókolni Meliornt nem zavarta volna Isabelle-t, így nyilvánvalóan a Királynő sem törődött volna vele. Úgy gondolta, kedves gesztus volt, hogy felajánlotta, de legalább Izzynek jobban kellett volna tudnia. Neki volt már dolga tündérekkel korábban. De talán nem elég tudni, hogyan gondolkozik a Tündér Társadalom, tűnődött Jace. Talán azt kellett megtudni, hogyan gondolkoznak azok az emberek, akik magáért a kegyetlenségért élvezték a kegyetlenséget.
Isabelle meggondolatlan volt, és néha hiú, de nem volt kegyetlen. Izzy hátradobta sötét haját és homlokráncolva megszólalt.
- Senkit nem csókolok meg közületek – jelentette ki határozottan. – Csak hogy tudjátok.
- Ez aligha tűnik szükségesnek – mondta Simon és előre lépett. – Ha csak egy csókról van szó…Claryhez lépett, aki mozdulatlanul állt. A jég Jace mellkasában folyékony tűzzé vált; ökölbe szorította a kezeit az oldala mellett, amint Simon gyengéden megfogta Clary karjait és lenézett az arcára. A lány Simon derekán nyugtatta kezeit, mintha előtte már milliószor megtette volna. Talán meg is tette, amennyire Jace tudta. Tisztában volt vele, hogy Simon szerette Claryt, onnantól fogva, hogy látta őket együtt abban a hülye kávézóban; Simon gyakorlatilag majd’ megfulladt, hogy kimondhassa ’Szeretlek’, miközben Clary a helyiségben nézelődött nyugtalanul, zöld szemei végigpásztáztak mindent. Nem érdekled őt, mondén,gondolta elégedettséggel. Tűnj el. Aztán meglepődött, hogy ilyenre gondolt. Mégis miért volt fontos, hogy mit gondolt egy lány, akit alig ismert? Most úgy tűnt, mintha ez egy élettel korábban történt volna. Már nem csak egy lány volt, akit alig ismert: ő Clary volt. Ő volt az egyetlen dolog az életében, ami mindennél fontosabb volt, és nézni, ahogy Simon megérintheti őt, ott ahol csak akarja, egyszerre tette gyengévé,  és váltott ki belőle gyilkos dühöt és rosszullétet. A kényszer, hogy odamenjen és szétválassza őket, olyan erős volt, hogy alig tudott lélegezni tőle.
Clary visszapillantott Jace-re, vörös haja a vállára omlott. Aggódás volt a szemében, ami igazán nem tetszett a fiúnak. Jace nem tudta elviselni a gondolatot, hogy Clary sajnálatot érezzen iránta. Így gyorsan elfordította tekintetét és elkapta a Tündér Királynő pillantását, amiben élvezet csillant: ez volt az, amit végig akart. A fájdalmuk, a gyötrődésük.

- Nem – mondta a Királynő, és hangja ezúttal éles volt, mint egy kés pengéje. –Nem is ezt akarom.Simon kelletlenül ellépett Clarytől. A megkönnyebbülés úgy áramlott át Jace testén, mint ereiben a vér, kizárta a külvilágot és elnyomta barátai hangját. Egy pillanatig csak azzal törődött, hogy nem kellett végignéznie, ahogy Clary Simonnal csókolózik. Aztán Clary úszott be a látókörébe: a lány nagyon sápadt volt, és Jace nem tudta abbahagyni a töprengést, hogy vajon mire gondolhatott a lány. Csalódott volt, hogy nem csókolta meg Simon? Megkönnyebbült, ahogyan ő maga is? Eszébe jutott, hogy aznap korábban Simon kézen csókolta Claryt, de rögtön el is hessegette az emléket mérgesen; miközben még mindig a húgát bámulta. Nézz fel, gondolta. Nézz rám. Ha szeretsz, akkor rám nézel.Clary keresztbefonta karjait a mellkasán, ahogy mindig is tette, mikor fázott vagy mérges volt. De nem nézett fel. A társalgás tovább folyt körülöttük: ki fog kit megcsókolni, mi fog történni. Reménytelen düh támadt Jace mellkasában, és ahogy az lenni szokott, egy szarkasztikus megjegyzés formájában talált kiutat.
- Hát pedig én nem csókolom meg a mondént – közölte Jace. – Inkább itt rohadok az örökkévalóságig.
- Az örökkévalóságig?- kérdezte Simon. A szemei nagyok, sötétek voltak és komolyság csillant bennünk. – Az szörnyű hosszú idő ám.Jace belenézett azokba a szemekbe. Simon valószínűleg jó ember volt, gondolta. Szerette Claryt, gondját akarta viselni és boldoggá tenni. Valószínűleg remek barátja lett volna. Jace tudta, hogy logikusan végig gondolva ez lett volna az, amit szeretett volna a húgának. De képtelen volt anélkül Simonra nézni, hogy ne akart volna megölni valakit.
- Tudtam – mondta gúnyosan. – Meg akarsz csókolni, igaz?
- Eszem ágában sincs. De ha…
- Ezek szerint igaz, amit mondanak. A lövészárokban nincsenek heteró férfiak.
-Ateisták, te seggfej – javította ki Simon dühösen. – A lövészárokban nincsenek ateisták.A Királynő szakította őket félbe, miközben előrehajolt, ennek folytán pedig fehér nyaka és mellei kivillantak mélyen kivágott köntöséből.
- Bár rendkívül jól szórakozom, a csók, ami kiszabadíthatja a lányt, az a csók lesz, amelyikre a legjobban vágyik. Az, és nem másik.Simon arcáról a düh vörössége tovatűnt, helyét pedig a sápadtság vette át. Ha az a csók, amire Clary a legjobban vágyott nem a Simoné volt, akkor… Az, hogy hogyan nézett Clary Jace-re, és Jace Claryre megválaszolta a kérdést. Jace szíve elkezdett dübörögni. A szeme találkozott a Királynőjével.
- Miért csinálja ezt?
-Én azt hittem, szívességet teszek nektek – mondta a Királynő. – Az undor nem mindig csökkenti a vágyat. És nem is mi döntjük el, hogy arra vágyunk-e, aki a leginkább megérdemli. És mivel a szavaimat átszövi a varázslat, te is tudhatod az igazságot. Ha nem vágyik a csókodra, nem lesz szabad.Jace érezte, hogy az összes vér az arcába futott. Halványan érzékelte, hogy Simon azon veszekszik, hogy Jace és Clary testvérek, és hogy ez nem helyes, de figyelmen kívül hagyta őt. A Tündér Királynő őt nézte, a szemei olyanok voltak, mint a tenger egy hatalmas vihar előtt, és Jace köszönetet akart mondani neki.Köszönöm.
[a tovább mögött folytatódik]

Stephenie Meyer: Bree Tanner rövid második élete - az Eclipse-hez

The Short Second Life of Bree Tanner - an Eclipse novella

A Twilight Saga az újszülött vámpír, Bree Tanner történetével egészül ki. Bree szemszögéből ismerhetjük meg azt a vérszomjas és kontrollálhatatlan újszülött életet, ami Bellára sosem volt jellemző, még vámpírlétének legelső pillanataiban sem. Stephenie Meyer a veszélyt rejtélyekkel és romantikával elegyíti, amikor Bree kétségbeejtő történetét elmeséli, melyben az újszülöttek serege végzetes és feledhetetlen találkozására, Bella és Cullenék megtámadására készül.


Elég sokára olvastam el az Eclipse kiegészítő novelláját, de azt hiszem, hogy megérte pihentetni Meyer vámpírvilágát. Elsőre igazán tetszett a Twilight-saga, de másodszorra, kritikusabb szemmel olvasva már egészen kiütköztek a hibái számomra. És ahogy egyre jobban elmerültem a mostani kortárs irodalomban, annál inkább megvilágosodott előttem, hogy bizony annyira nem nagy szám ez a Twilight. De azért nem ilyen hardcore hater vagyok, csupán nem rajongok orrvérzésig.


Aztán ugyebár elolvastam Stephenie Meyer - a vámpíroktól teljesen elütő - A burok  című könyvét, ami teljesen letaglózott. Imádtam minden sorát, a karaktereket. Szóval meggyőzött, hogy azért tud írni Meyer néni. Nemrégiben pedig a könyvtárban a kezembe akadt a Bree Tanner, szóval Itt az ideje ennek is! felkiáltással kikölcsönöztem. Úgyis rövid, novella, könnyű olvasmány.

Azt kell mondjam, hogy Meyernek - szerintem legalábbis - jobban megy az újszülött és nem vega vámpírok írása. Vagy lehet, hogy csak azért érzem így, mert nem csöpög nyáltól és cukorsziruptól az egész sztori.
Mindegy mi az oka, a lényeg, hogy szerintem élvezetesebb volt, mint bármelyik Twilight saga könyv.

Első ránézésre Bree jelentéktelen karakternek tűnhet, és őszintén engem sem hatott meg az Eclipse-ben olvasott jelenete. Azonban mindig a jelentéktelennek tűnő karakterek szemszögéből a legérdekesebb egy-egy történet. Nem hiszem, hogy bármelyik vérengző, eszetlen újszülött elmesélése jó lett volna. Mindig az tudja a legjobban megfigyelni az eseményeket, aki a háttérben marad. Bree ezt tette.

Rendkívül érdekes volt megszemlélni a másik fél oldalának történéseit.Egy csapatnyi újszülöttet szinte lehetetlen kordában tartani. Riley-t egy teljesen új szemszögből ismerhettük meg, ami jócskán dobott a karakterén. Én eddig is szerettem, most már sajnáltam is szegényt. Elég naiv volt.
Ugyanakkor azt is megfigyelhetjük, hogy mennyire könnyen manipulálhatók az újszülöttek. Nekik az egész vámpír dolog új, ezért nyilvánvalóan azt hiszik el, amit a "főnök" mond. Semmit nem tudnak, fogalmuk sincs, hogy mire készülnek velük.

Ezenkívül pedig még a Volturi hátsó ténykedésébe is belecsöppenünk, ami meg kell mondjam, engem egész' váratlanul ért.Vagy lehet, hogy már régebben is sejtettem, de azóta elfelejtettem. Szóval már csak a azért is érdemes rászánni egy délutánt, hogy egy kicsi háttérinfót összeszedjünk. Érdekes, ez a legjobb szó rá.

Bree karaktere törékeny, ijedt lány. Túlélni próbál, semmi többet vagy levesebbet. Ami viszont  Bree-vel kapcsolatban nekem nem tetszett, az a szerelmi szál.
Jaj, hát Stephenie Meyerről van szó, senki nem lehetett olyan naiv, hogy azt higgye, nem lesz itt szerelem. Bár szerintem ezt jobb lett volna hanyagolni. Egy egyszerű baráti viszony sokkal jobban ide illett volna, hitelesebb lett volna. Egy ilyen rövid novellában nem lehet kibontakoztatni egy szerelmet szépen. Szóval ez egy kicsit erőltetett volt számomra.

Mindenesetre megérte elolvasni, kellemes és érdekes kikapcsolódás volt. Ehhez hasonló novellákat szívesen olvasnék. Mondjuk Volturi vagy vérfarkas szempontból. Cullenéket hagyjuk inkább. :D

Kedvenc karakter: Riley

Nagyon-nem-kedvelt-karakter: -

Ami nagyon tetszett: a sok háttérinfó, különösen a Volturi dolog

Borító: 6/5 (na a borítót Meyernél mindig eszméletlen jól eltalálják...)

Karakterek: 5/5

Történet: 5/5

Összességében: 5/5

Kiadó: Könyvmolyképző, 2010

Lauren Oliver: Mielőtt elmegyek (Before I Fall)

Samantha Kingstonnak mindene megvan: övé a világ legjobb pasija, a három legtutibb barátnő, valamint egy igazán kitüntetett helyzet a Thomas Jefferson Gimiben - a menza legjobb asztalától kezdve a legideálisabb parkolóhelyig. Február 12-e, péntek csak egy újabb napnak ígérkezik irigylésre méltó életében. De végül kiderül, hogy a legutolsó.


Aztán kap egy második esélyt. Tulajdonképpen összesen hét esélyt kap. Egy elvarázsolt héten keresztül mindennap újraélheti élete utolsó napját, és kibogozhatja a halála köré fonódott rejtélyeket. Közben arra is rájön, mekkora a valódi értéke mindannak, amit elveszíthet. 


Na erről a könyvről csupa-csupa jót hallottam, úgyhogy kicsit azért féltem is, hogy mi van, ha nekem nem fog annyira bejönni? Szerencsére nem így történt, bár azért volt némi csalódás is.

Számomra mindig is érzékeny téma volt ez az iskolai szívatás/zaklatás/bántalmazás, angol kifejezéssel élve bullying. Olvastam már ezzel kapcsolatos könyveket, azonban ez a kötet igazán eltér az eddigiektől. Nem színvonalban persze, hanem a szemszögből. A Mielőtt elmegyek egészen más nézőpontból közelíti meg ezt a témát: a zaklató, bully szemén keresztül mutatja be a történéseket. Elég drasztikus, természetfeletti is, de ettől függetlenül az üzenete elér minket, le tudjuk szűrni a tanulságot belőle.

Részben egyébként pont a szemszög miatt volt számomra kicsit élvezhetetlen a könyv jó egy harmada. Sam tipikus bully, népszerű, szép és kegyetlen azokkal, akik szerinte (és a barátai szerint) alatta állnak. Minden érthető indokot nélkülözve keseríti meg mások életét, örömét leli abban, ha más szenved, csakúgy mint kedves barátnői. Egyik rosszabb mint a másik.
Azonban ami Laurel Oliver mellett szól ebben, az az, hogy nem csak üresfejű, szemét libákat szerepeltet. Mindegyiküknek megvan a maga kis története, a múltjukban rejlenek azok a dolgok, amik miatt most ilyenek. És én ezt szeretem, értékelem mindig. Ettől természetesen nem fogom egyből megkedvelni mindegyiküket, de értem, hogy miért olyanok, amilyenek, és ez már jobbá teszi az egészet.

Lényegében erről szól a történet: hogy Sam újraéli élete utolsó napját, és lassan kibogozza az élete összekuszálódott szálait. Érdekes, ahogy az egyik nap megtapasztalása után hogyan változnak meg a döntései a következő napon. Hogyan ébred rá, hogy hiába 1-2-3 nap után már jobban kitisztult a feje, és próbálja a helyes döntéseket meghozni, azok mégsem úgy sülnek el mindig, ahogy ő elképzeli. Pedig már tényleg csak jót akar.
Nagyon tetszett, ahogy lassan ráébredt, hogy valójában ő maga sem tudja, miért bánt másokat. Ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy vajon akiket én ismerek, és bántják a többieket, nekik vajon van indokuk rá? Meg tudnák nevezni, ha szemtől szembe megkérdezném tőlük? Őszintén szólva én kétlem, de ki tudja.

A szerelmi szál különösen tetszett, először furcsa volt nekem, de végül teljesen magával ragadott, és igazán szurkoltam nekik.
Azt hiszem, a vége volt a legjobb az egész könyvben, valami ilyesfélére számítottam, de azért kicsit mégis meglepett, meg másban is reménykedtem. Azonban így is nagyon-nagyon  tetszett.

Ezután rettentő kíváncsi vagyok Lauren Oliver másik könyvére, a Delírium-ra (már megkaptam, csak még elolvasni nem volt időm).

Kedvenc karakter: Kent, Sam

Nagyon-nem-kedvelt-karakter: Lindsay

Ami nagyon tetszett: a karakterfejlődés, az időhurok

Borító: 4/5

Karakterek: 5/5

Történet: 5/5

Összességében: 5/5

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió, 2010

Arthur Golden: Memoirs of a Geisha (Egy gésa emlékiratai)

Elbűvölő, lélegzetelállító történet egy titkos világról, amely egy letűnt kultúra rejtelmeibe, egy japán gésa életébe enged bepillantani. A történet egy szegény halászfaluból elkerülő 9 éves, kék szemű kislányról szól, akit eladnak egy gésa házba. A hű önéletrajzi leírásból tanúi lehetünk élete átalakulásának, miközben beletanul a gésák szigorú művészetébe, ahol a szerelem csak illúzió, ahol a szüzesség a legmagasabb áron kel el, ahol a nő feladata,  hogy szolgáljon, és tudásával elbűvölje a befolyásos férfiakat. Átélhetjük a háború okozta változást, amely egy új életforma kialakítására kényszeríti a gésákat, nem hoz szabadságot, csak kétségbeesést és vívódást. 

Azon ritka esetek egyike történt meg velem, hogy előbb láttam az Egy gésa emlékiratai filmváltozatát, minthogy elolvastam volna a könyvet. Ami azt illeti, kétszer is láttam. És mindkétszer teljesen elvarázsolt, lebilincselt és magával ragadott. Az egyike a legnagyszerűbb filmeknek, amiket életemben eddig láttam. Már az első alkalom után megfogadtam, hogy el fogom olvasni a könyvet, muszáj. De valahogy sosem jutottam el odáig, hogy kézbe vegyem. Aztán beiratkoztam a városi - idegennyelvű - könyvtárba, és megtaláltam az egyik  polcon. Nem bírtam ott hagyni. Így történt meg, hogy merészen angolul vágtam bele ebbe a kalandba. A lehető legjobb döntés volt.
Amint azt a fülszöveg  remekül vázolja, ez egy önéletrajzi regény, de sokkal különlegesebb a főszereplő miatt. Japán számomra mindig is egy rejtelmes, csodálatos és lenyűgöző kultúrájú ország volt, nem pedig a Triád egyike, egy gazdasági nagyhatalom. Rettentő kevés ország rendelkezik ilyen mély, kivételes, és európai szemmel furcsának tűnő hagyományokkal, kultúrával. Igen, persze, a magyar kultúra is csodálatos, meg sokra kell értékelni, de a fantáziámat, a kíváncsiságomat jobban megmozgatja a gésák világa, lenyűgöz és elborzaszt.

Chiyo (vagy ha úgy tetszik, Sayuri, a gésa nevén nevezve) nem önszántából lett gésa, a sors kényszerítette ebbe bele, és még így is szerencsésebb volt, mint a nővére. Egy gésának nincs boldog élete, nem engedheti el magát, és ezt már nagyon fiatalon beléjük nevelik. Meg kell felelniük az elvárásoknak, megfelelően kell viselkedniük, nem lehetnek szerelmesek, és a kapcsolataikra leginkább pénzforrásként tekintenek.

Érthető tehát, hogy Chiyo nem igazán akart gésa lenni, de mi más választása volt? Ezenkívül úgy tűnt, a sors semmi mást nem tartogat számára. Azonban Chiyo több hibát is vét, és ez az utolsó reménye is kezd eltávolodni. De találkozik valakivel, aki mindent megváltoztat. Nem tesz semmi különösebben nagy dolgot, de mégis sokat jelent ez a kislánynak, és elhatározza, hogy csakazértis gésa lesz, hogy az Elnökkel újra találkozhasson.

Tehát annak ellenére, hogy a gésáknak nem lenne szabad szerelmesnek lenniük, Chiyo valahogy mégis szerelmes lesz, és ettől is olyan különleges.

Chiyo nagyon intelligens lány, gyönyörű gondolatai vannak. Arthur Golden csodálatos mondatokat írt, lenyűgöző hasonlatokkal fogalmazta meg az érzéseket, gondolatokat, így hozta még közelebb az olvasókat hozzá.

Ezenkívül az író kézen fogva vezetett végi a gésává válás rögös útján, ami sokszor volt meghökkentő, elborzasztó, mégis lenyűgöző és érdekfeszítő. A filmen az okiya, a kimonók és a látvány teljesen elvarázsolt, a könyv a részletekre (háttérinfókra, ha úgy tetszik) fekteti a hangsúlyt, részletesen leírja a kimonók anyagát, díszítését, mindent.

Szép és egyben szomorú történet is ez, egy nagyon különleges szerelmi szállal. Habár ha jobban belegondolok, mennyire durva korkülönbség van Chiyo és az Elnök között, akkor kicsit meghökkenek mindig, mert a filmen sem tűnik olyan idősnek, és a könyvben sem figyeltem fel rá különösebben. Néha mintha kicsit hiteltelennek éreztem volna az érzéseiket, hisz' alig ismerték egymást, de összképben viszont imádtam az egészet, mert nagyon megfogott, és átéreztem Chiyo helyzetét..

Számomra ez a könyv-film páros az egyik legjobb, mert egyszerűen kiegészítik egymást. Igen, vannak átírások a filmben, de ettől függetlenül remekül követhető, látványos, megkapó az egész. Nem lehet szerintem erre rábélyegezni, hogy a film a jobb vagy a könyv.

Azt viszont megjegyezhetem, hogy nekem a film vége jobban tetszett, mint a könyvé. Nem mondanám el miért, mert azzal lelőném a poént, de én így érzem. :)

Kedvenc karakter: Chiyo (Sayuri), Elnök, Mameha

Nagyon-nem-kedvelt-karakter: Hatsumomo

Ami nagyon tetszett: a gésák világa, a stílusa, a hasonlatok

Borító: 5/5

Karakterek: 6/5

Történet: 5/5

Összességében: 5/5

Kiadó: Random House Large Print, 2005 [magyar kiadás: Trivium, 2008]

Aprilynne Pike: Varázsigék (Spells)

A fülszöveg és a bejegyzés spoileres tartalommal bír az első (Wings - Szárnyak) kötetre!

Laurelt beidézik tündérhazájába.Mindkét otthonát halálos veszély fenyegeti, szülei házát és a tündérek országát, Avalont is. Így a lánynak minden tudására - legyen az emberi vagy tündéri - szüksége lesz ahhoz, hogy túlélje a megpróbáltatásokat. 
Ki fog neki segíteni?
David, akivel a való világban él szerelemben? Vagy Tamani, a tündérfiú, akihez tagadhatatlanul erős szálak fűzik?


Igen, elérkezett Wings folytatása. Lehet, hogy sokan azt várják, ezt a részt még jobban a földbe fogom döngölni, de nem. Az igazat megvallva pozitívan csalódtam. Természetesen messze van még attól, hogy 4-5 pontot adjak rá, de határozottan látszik a fejlődés.

Nem is tudtam, hogy álljak ehhez a könyvhöz, hiszen az előző elég nagy csalódás volt, ha szabad így fogalmaznom. A mitológiája egyszerűen nevetségesnek tűnt akkor, és ezt a mai napig fent is tartom. Intelligens, két lábon járó növények. Nem tündérek. Még szárnyaik sincsenek!
Egyébként semmi bajom nem is lenne az egész növényesdivel, ha nem tündéreknek hívná őket, hanem kitalált volna valami nevet az új kis természetfeletti fajának.
Na jó, talán lenne, mert még mindig rendkívül mulatságosnak tartom elképzelni, ahogy ezek hatalmas virágokkal a hátukon flangálnak össze-vissza.

Térjünk át a címre, amit... nos megint nem értek. Őszintén halvány lila macifingom sincs, hogy miért Varázsigék a címe. Amennyire én emlékszem szó sincs itt semmilyen varázsigéről, csak lötyiket kevergetnek. Bár a zseniális Szárnyak után meg sem kéne lepődnöm.

Aprilynne Pike, mint ahogy említettem már, fejlődött. A köszönetnyilvánításban említi, hogy X meg Y tanítgatta írni, és látszik is az eredmény. Hölgyeim és Uraim, megjelentek a leírások! Nem barokk körmondatok, hanem egyszerű leírások, amik jócskán feldobják az egész könyvet. Pont annyi van benne, mint amit egy átlagos, jól megírt YA könyvtől várunk, habár a Wingshez képest rengetegnek tűnik. Én értékeltem, tényleg.

Ezzel szemben Laurel csekély fejlődést produkált. Még mindig irritáló, önző, döntésképtelen, szerencsétlen, wannabe hero. Aki nem képes felfogni, hogy két életet nem élhet, ezért konkrétan két ember érzelmeivel játszadozik. Fair, ugye?
No, de hogy ne írjuk le szegény (annyira nem venné zokon!), elmondhatom, hogy olyan komoly és értelmes dolgok is elhagyták a száját, hogy csak lestem. Nem gondoltam volna, hogy ő képes ilyen szintű megfigyeléseket tenni, meg hogy ilyen véleménye van. Tehát szerintem itt az a baj, hogy Pike nem tud mit kezdeni a főhősével. Úgy érzem, mintha nem akarná, hogy Laurel legyen a tökéletes főhősnő, de így meg átesett a ló másik oldalára.

Anno az első könyvvel az (is) volt a problémám, hogy nagyon éreztem rajta a Twilight hatását. Ez itt valamennyire elmúlt, a könyv háromnegyedében tényleg semmi nem emlékeztetett az Alkonyatra. Aztán a végén, mintha ilyen Eclipse effekt lett volna (nem írom le melyik része, mert akkor lelőném a dolgokat). Ez kicsit elszomorított, de megbocsájtjuk, majd a következő részben már nem lesz semmi tvájlájt!

Tamani vs David. Tuja vs Húsgombóc. -> TEAM VEGETABLES!

Abszolúte az első gyerek pártján vagyok, mert utóbbi irritál. Tamani stílusát bírom, meg hogy tündérlandre akarja visszacsábítani a fővirágunkat. Davidet szimplán ki nem állhatom. Idegesít az állandó tudálékoskodása, a létezése. Laurel érdekeit nézi, de őszintén nem tud érdekelni, mikor a csaj egy érzéketlen pitypang.
Ezenfelül azok a részek, amik David mellett - az embervilágban játszódtak, valami rettentőmód untattak. A végén lévő kisebb akció sem nyűgözött le, az avaloni történések jobban lekötöttek. Bár abban is voltak erőltetett részek (Shakespeare? No comment...), de azért érdekes volt.
Jaj, Chelsea-t el ne felejtsem. Őt még mindig szeretem, vicces, bolondos, pörgős kis fruska. Azonban a végén... hát elég hiteltelen volt ez a kijelentés Chelsea-től, Miss Pike!

Na de összességében nem volt ez olyan rossz, látszik a fejlődés, és kíváncsian várom a folytatást.

Kedvenc karakter: Tamani, Chelsea

Nagyon-nem-kedvelt-karakter: Laurel, David

Ami nagyon tetszett: ha átneveznénk, akkor Avalon hagyományai meg dolgai (csak mert számomra ez nem Avalon, de tetszik)

Borító: 5/5

Karakterek: 3/5

Történet: 3/5

Összességében:  3*/5

Kiadó: Könyvmolyképző kiadó, 2011

Gayle Forman: Ha maradnék (If I Stay)

Képzeld el, hogy mindened megvan, amiről csak egy lány álmodhat. A szüleid jó fejek, mindig megértenek és melletted állnak. Az öcséd a legédesebb kiskölyök a világon. A város legígéretesebb rockbandájának frontemberével jársz, aki nem elég, hogy eredeti és különleges, de imád is téged. A zenei tehetséged szélesre tárta előtted a világ kapuit. 


Képzeld el, hogy aznap, mikor leesik az első hó, mindezt elveszítheted. 


Amikor életedben először kell komoly döntést hoznod, nem áll melletted senki, akitől segítséget remélhetnél. Élet és halál között kell választanod. Az életed soha nem lehet olyan, mint amilyennek ismerted. A halálról semmit sem tudsz.


Te mit tennél? Harcolnál vagy feladnád? Mennél vagy maradnál?


Régóta szemezgettem már ezzel a könyvvel a könyvesboltokban, aztán még tavaly év végén a kezembe akadt a könyvtárban. Természetesen gondolkodás nélkül kivettem, és cseppet sem bántam meg. Gyönyörű könyv.

Nyilván a fülszövegből leszűrhető, hogy a történet egy lány "haláltusáját" írja le, de nem igazán mondanám tusának, mert inkább békésen harcol. Visszaemlékezik. Vacillál. Egyik kétségből a másikba esik, mikor közvetetten információkhoz jut a balesetről. Egyszer maradni akar, egyszer pedig menni. A döntésének nagy súlya van, és másokra is nagy hatással van - bárhogy is választ.
Nagyon tetszett, hogy nem volt elnagyzolva semmi, nem  volt túllihegve, nem akart többnek, drámaibbnak tűnni, mint ami. Simán el tudom képzelni, hogy ha megtörténhetne, és nekem is túl kéne esnem egy ilyenen, akkor valahogy hasonló dolgokat tapasztalnék.

Remekül ellensúlyozta a komor hangulatát a jelennek a visszaemlékezős részek. Felváltva szerepel egyik-másik, szóval van idő mindig fellélegezni. Mia élete annyira szép, nem tökéletes, de jó, tele vidám pillanatokkal. De mégis néha kívülállónak érzi magát, és ezért tudtam egy csöppet azonosulni vele időről-időre.

Ami mégis talán a legeslegjobban lenyűgözött ebben a könyvben az az, hogy mennyire csodálatosan és sűrűn átszőtte a zene. Nem csak egyféle, hanem klasszikus és rock egyaránt. Az összes kiutalás egy-egy előadóra és számaikra valahogy még inkább megtöltötte élettel az egész sztorit. Most is Gayle Forman playlistjéről hallgatom a Le Grand Tango című Yo-Yo Ma művet. Eddig is szerettem relaxáláshoz/gondolkodáshoz/tanuláshoz klasszikus zenét hallgatni, de ezután a könyv után kedveltem meg a cselló darabokat.

Na, visszatérve az eredeti gondolatomhoz, ez az első olyan könyv amit olvastam, aminek igazán szerves része a zene (bár a Szent Johanna Gimiben is rengeteg az utalás, amit szintén nagyon szeretek, anélkül is elélne a sorozat szépen, de ez a könyv nem. Ennek létszüksége a zene.).

A karakterek emberiek, szépen van ábrázolva a reakciójuk, Mia is körülbelül az elvárható érzéseket és cselekedeteket mutatja. Ezen a könyvön semmit sem kell javítani, pont jó úgy, ahogy van. Bár a borítójával annyira nem szimpatizálok, ez a kettő, amit beszúrtam sokkal szemet gyönyörködtetőbb. Nekem leginkább az tetszik, amin a lány van, bár a másiknak a színe brilliáns.

Kedvenc karakter: Mia, Adam

Nagyon-nem-kedvelt-karakter: -

Ami nagyon tetszett: a témája, a zene szerepe

Borító: 3/5

Karakterek: 5/5

Történet: 5/5

Összességében: 5/5

Kiadó: Ciceró, 2011

Suzanne Collins: A kiválasztott (Mockingjay)

Figyelem! A fülszöveg és a bejegyzés spoilereket tartalmaz az első (Az éhezők viadala) és a második (Futótűz) kötetekre!


Bár minden ellene szólt, Katniss Everdeennek kétszer is sikerült élve kikerülnie az Éhezők Viadalából. Túlélt minden megpróbáltatást, de még mindig nincs biztonságban. Mert a Kapitólium bűnbakot keres a lázadás miatt. Snow elnök pedig egyértelművé tette: a Kapitólium haragja elől senki sem menekülhet. Sem Katniss családja, sem a barátai, sem pedig a 12. körzet lakói.


De közeledik a végső forradalom ideje. Amikor a nép végre szembeszáll a Kapitólium zsarnokságával. És ebben a forradalomban Katnissnak döntő szerepe lesz. Az ő bátorságától, kitartásától és eltökéltségétől függ Panem jövője. Mert ő a kiválasztott. De maradt-e elég ereje ahhoz, hogy megvívja az utolsó, mindent eldöntő harcot?


Nos, egy újabb trilógia végéhez érkeztünk. Suzanne Collins világától rendkívül fájó szívvel vettem búcsút, mert egyszerűen annyira körülírhatatlan, amit ez az írónő művelt ebben a három könyvben, hogy az hihetetlen. Nálam a disztópia terén nagyon-nagyon magasra tette a lécet Az éhezők viadala, és kétlem, hogy lesz akár egy olyan disztopkius könyv is, ami ezt túlszárnyalja.

Az első kötet, mint régebben írtam is, rögtön megvett magának. Le sem bírtam tenni, annyira elvarázsolt, elborzasztott és megbabonázott egyszerre. Azonnal akartam a folytatást, amitől kicsit ugyan féltem, de Suzanne Collins ha egyszer megfog, akkor soha többé nem enged el. A Futótűz végigsöpört rajtam, és egyszerűen szenvedtem, áhítottam az utolsó részt. És mikor ez is véget ért, olyan üres lett minden.

Teljesen őszintén mondom, hogy jobban nem is fejeződhetett volna be ez a kaland. Olyan izgalmas, fordulatos, szívszorongató lezárást írt Collins, amilyet nem is vártam. Abszolút lenyűgözött.

Az olvasási élményemet - közhelyesen - leginkább egy érzelmi hullámvasúthoz tudnám hasonlítani. Hol lent, hol fent. Mikor már picit megnyugodtam, újra átcsaptak a fejem fölött a hullámok. Az egész kötet elég borús, de hát mi mást is várhatnánk egy ilyen világban, ahol ráadásul lázadás dúl?
Annyira szép, és következetes az egész könyv, minden karakterével együtt, hogy igencsak nehezen tudok írni róla, pedig volt már rá több mint egy hónapom, hogy feldolgozzam és jól megrágjam a dolgokat.
Imádtam a tűz motívumot, ami végig vonul a három könyvön, annyira beleillik, annyira szépen szimbolizálja a dolgokat, annyira nem művi. Nem is tudom, hova ajnározhatnám még ezt a nőt. :D

Sok olyan pillanat volt, amikor nevettem is. Mert egyszerűen a karakterek olyan jó poénokat hoztak, hogy hiába éreztem abszurdnak, nevetnem kellett. Sokszor estem letargiába is, mert annyira kilátástalannak tűntek a dolgok Katniss és társai tekintetében. De csak két alkalom volt, mikor úgy elkapott a sírás, hogy le kellett tennem a könyvet, leülnöm tőle messzire, és feldolgozni, amit olvastam. Fogalmam nem volt, hogy az adott esemény ilyen reakciót válthat ki belőlem. Hogy minden karakter mennyire a szívembe lopta magát, a részemmé vált. Tisztában voltam vele, hogy fog ilyesmi történni, de olyan váratlanul értek a részletek, hogy akkor és ott kiütött.

A legeslegvége pedig pont olyan, amilyen egy disztopikus világban lennie kell. Keserédes. Tökéletesen elfogadható. Itt nem lehet minden hibátlan happy end, de a karakterek kihozzák a helyzetükből a legjobbat. Megérdemlik.

Sajnálom, de én erről nem tudok többet írni. Most, hogy újra végiggondoltam a könyvet,  eszembe jutottak részletek, elszorult a torkom, és nem jut eszembe semmi, amivel értékelhetném ezt a csodát. Sőt, most úgy érzem, nem is vagyok érdemes rá. :)

A végéről azért nem maradhat el az örök kérdésre a válasz: TEAM PEETA! :)

Kedvenc karakter: Finnick, Peeta, Katniss

Nagyon-nem-kedvelt-karakter: Coin elnök

Ami nagyon tetszett: Minden az ég világon.

Borító: 6/5

Karakterek: 6/5


Összességében: 6/5


Kiadó: Agave, 2011


SPOILERES KÖNYVELŐZETES!