Neil Gaiman: A temető könyve (The Graveyard Book)

Senki Owens, barátainak csak Sen, egy majdnem teljesen átlagos fiú. Akkor lenne teljesen átlagos, ha nem egy hatalmas temetőben lakna, ahol szellemek nevelik és tanítják, a gyámja pedig egy magának való alak, aki nem tartozik sem az élők, sem a holtak világához. Egy fiú számára a temető tele van veszéllyel és kalanddal: ott a domb alatti vén Indigóember, ott a kapu, amely egy sivatagra nyílik, ahol elhagyott vámpírváros áll, ott a különös és rettentő lény, a szlír. Viszont ha Sen kimegy a temetőből, vár rá a Jack nevű, aki már megölte Sen egész családját...


Gigi nagy Gaiman fanatikus, és már azt sem tudom, hogy mióta nyúzott, hogy olvassak végre tőle én is valamit. Augusztusban, szülinapomra megkaptam A temető könyvé-t, aztán elég sokáig még a polcomon csücsült olvasatlanul. Ami azt illeti, már novemberben elolvastam, de most jutottam odáig, hogy írjak is róla.


Korábban sokféle értékelést olvastam Gaiman több könyvéről is, és azt a következtetést vontam le, hogy az ő írásaihoz kell egy hangulat, bele kell merülni, átérezni az egészet, mert csak akkor lehet igazán élvezni. Míg A temető könyvé-t olvastam, igen változó volt a kedélyem, így nem mindig ragadott annyira magával, pedig tudtam, hogy nagyon jó. Túlnyomórészt azonban teljesen magába szippantott és sodort magával.

Gaiman egy zseniális kortárs író. Olyan fantáziája van, ami ritka ajándék. Tényleg, ez a hapsi elképesztő, már csak a könyvek fülszövegét elolvasva olyan gyöngyszem alapötletek tárulnak a szemeink elé, amikkel biztosan nem fogunk szembe találkozni máshol.

Ebben a könyvben Sen életét követjük nyomon, ahogy felnő, ahogy tanul, miközben végigkísér minket a temetőben, ahol él, amit még ő sem ismer teljesen, hiszen ahogy telik az idő, ő is újabb és újabb, furcsa dolgokat fedez fel. Amik megint csak Gaiman határtalan fantáziájának részei.
Mindig is a szívem csücskében voltak az olyan könyvek, amik egy ember életét (vagy életének egy hosszabb, változásokkal teli szakaszát) ölelik fel. Ezek nagyon megindítóak, tanulságosak és szívmelengetőek vagy éppen szívszorítóak.

Sen karaktere nagyon szépen épült fel, fejlődött és növekedett. Nagyon rendes, aranyos kisfiú, igazi szerethető karakter. Viszont mint Silas, Owensék, Scarlet, a mellékszereplők is pontosan a helyükön vannak. Hihetőek, megvannak a saját, önálló gondolataik, nem papírmasék, és én ezt egy nagyon fontos szempontnak tartom a könyveket illetően. Nem csak a főszereplőkre kell rákoncentrálni, a történet minden darabkáját ki kell dolgozni, hiszen így lesz kerek egész, és hiteles.

Ezenkívül Gaiman remekül viszi bele az akciót ebbe az idősebbeknek szóló meséjébe. Izgalmas, élvezhető, és a vége kicsit keserédes. Őszintén nem tudtam, mit várjak a befejezéstől, és nem tudom elmondani, mit éreztem. Nem azt a furcsa ürességet, mint amit Az éhezők viadala trilógia vagy a Harry Potter végén. Valami üresség volt, de nem olyan. Nem tudom.

Azt pedig majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy a könyvben lévő rajzok nagyon tetszettek nekem, feldobták a könyvet.

Szóval én még fogok olvasni Gaimantől, leginkább azt várom, hogy az Amerikai Istenek-et újra kiadják, amit az Agave 2012-re ígért.

Kedvenc karakter: Sen, Silas


Nagyon-nem-kedvelt-karakter: -

Ami nagyon tetszett: a karakterek, a világ fantáziadússága, Gaiman stílusa

Borító: 5/5

Karakterek: 5/5

Összességében: 5/5

Kiadó: Agave, 2010