2012. április 30., hétfő

Neil Gaiman: Amerikai istenek (American Gods)

Mike Ainsell három évet töltött börtönben, ám a sorscsapások ezzel nem értek véget számára. Szabadulása előtt néhány nappal felesége és a legjobb barátja meghal egy autóbalesetben, így azután első útja a temetésre vezet. Útközben találkozik egy furcsa idegennel, aki Szerda néven mutatkozik be, és munkát kínál Mike-nak. A büntetett előéletű férfinek nincs más választása: elfogadja az ajánlatot, nem sejtve, hogy ezzel különös, természetfölötti események sodrába  kerül. Fokozatosan derül fény Szerda sötét tervére, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a mindennapi élet felszíne alatt különös háború dúl, amelynek tétje nem más, mint Amerika lelke...


Majdnem elájultam, és nem akartam hinni a szememnek, mikor a városi könyvtárban az egyik polcon megláttam ennek a csodának a gerincét. Gaiman szerelem volt első olvasásra, és az Amerikai istenek mostanság ritka kincsnek számít, boltokban nem is lehet már kapni. Neil Gaiman könyvei közül talán ez érdekelt a legeslegjobban. A címe már első körben megnyert magának: Amerikában játszódó sztori, amiben istenek szerepelnek? Gaiman tollából? Csak jól sülhet el. Őszintén bevallom, a fülszöveget akkor olvastam először, mikor ide begépeltem, szóval számomra minden sora újdonság volt.

Elég sokáig olvastam, de ez szerintem jellemző lesz rám, akármelyik Gaiman művet olvasom. Szeretem emésztgetni, jól megrágni a dolgokat. Ami ennek a könyvnek az esetében nem is árt, jól tele van pakolva minden finomsággal.

A mitológiára nem lehet szavakat találni. Istenek. Nyilvánvalóan pogány istenekről van szó, mert csak azokból van több. Ők nálam már a Supernatural (Odaát) című sorozatban is befutók voltak, mindenféle népek különböző istenei (az első évadban például egy falu lakói egy pogány istennek áldoznak fel minden évben egy párt egy termékenységi rituálé keretében, hogy az isten biztosítsa számukra a jó termést).
Nos, ebben a könyvben aztán ömlesztve van. Vannak régi viking istenek, oroszok, egyiptomiak, germán eredetűek, szlávok, japánok, de még egy dél-afrikai isten is tiszteletét teszi.
Jogosan merül fel a kérdés, hogy hogyan is kerültek ők Amerikába? Hát felfedezték az új világot, és mivel köztudottan a pogány isteneket a híveik éltetik, mikor az emberek bevándoroltak Amerikába, hozták őket is magukkal.
Aztán még lesznek itt új istenek is, amik meg sem fordultak még soha a fejemben. Bár belegondolva, hogy mennyi buta dolgot imád manapság az emberiség, így már kézenfekvő ez az ötlet.

Tehát mitológiában rendkívül gazdag kötetről van szó, ám a főszereplőnk, aki szemén keresztül végigjárjuk ezt az utat, nos, ő ember. Börtönből szabadult, a feleségében és barátjában csalódott férfi. Éppen ezért ennek a karakternek (meg a többinek is egyébként) elég durva stílusa van. Úgy értem, elég sokat beszélnek csúnyán. Persze nem minden harmadik szó káromkodás, hanem ott és ahol kell, ott van. Ettől is olyan valószerű az egész, nyilvánvalóan egy volt fegyenc nem fog finomkodva társalogni. A lényeg azonban, hogy ez nem viszi el az egész könyvet valami alpári vacak szintjére. Viszont akik érzékenyek az ilyenre, azok inkább ódzkodjanak tőle.
Emellett Gaiman sodró stílusa is végig ott van a műben. Határozottan, már-már elegánsan kalauzol végig ezen a sztorin bennünket.
A fő szál természetesen Mike (aka Árnyék)-hoz és Szerdához köthető, azonban felbukkannak epizódok is. Ezek rendkívül érdekesek, és van, amelyik csak később nyer értelmet. Az első epizódnak például a könyv vége felé lesz értelme, bár mikor elolvastam, enyhén szólva sokkolt. Olyan durr, belevágtak a mély vízbe, kétszer végigfutottam a szövegen, hogy tényleg az van-e leírva, amit olvastam az imént.
 Szerintem zseniálisan lett felépítve az egész könyv.

Én személy szerint végig azt hittem, hogy mindent értek, és semmi sem kerüli el a figyelmem. Ehhez képest a végén olyanokat koppantam, hogy azt még Amerikában is hallották. A fejemet fogtam, hogy egyes dolgok hogyan kerülhették el a figyelmemet, pedig így visszatekintve annyira egyértelműnek tűnik minden. Ráadásul nem csak az "istenes" szálon vannak rejtélyek, hanem a sima, emberi világban is, amin nem is töprengtem, mert a fantáziám a másik irányba vitt. Ez teszi nagyon élvezhetővé egyrészről a könyvet.
Másrészről a mitológia alatt nem csak a szereplő isteneket értettem, hanem a "helyszíneket", ahova elkalauzolnak minket, a dolgok amiket tettek. Nagyon érdekes, magával ragadó. A virrasztás a kedvenc részeim közé tartozik.

A karakterek szintúgy zseniálisak voltak. Árnyék összetett és remekül motivált karakter, gázos múlttal, gázos jelennel, és szerintem a jövője is gázos. De ettől még remek szereplő volt.
Szerda rafinált volt, tetszett, amit csinált, bár nem mindig értettem vele egyet.
És most felsorolhatnék egy rakat istent, mert mindegyiket (mindegyik régi istent, hogy pontos legyek) megszerettem.

Nem tudok már mit mondani erről a remekműről, tényleg nagyon nehéz olyanról írni, amit egyszerűen imádtál.
A mitológiáért teljesen odáig voltam, mondtam már? Ja, igen. Hupsz.
Gaiman rajongóknak kötelező darab. Meg mindenkinek, akit érdekel a mitológia, és szereti a csavaros, érdekes történetvezetést.

Ó, és még mielőtt elfelejtem. Az Agave idén tervezi újra kiadni ezt a könyvet, és a facebook oldalukon a bal oldalon látható borítót tették közzé. (Szerintem gyönyörű, a bölény is ötletes, a város lent meg tényleg amerikai. Viszont kicsit így fura, az eredeti szerintem jobban passzol, mert a sztoriban Árnyék többnyire úton van.)

Kedvenc szereplő: Árnyék, Odin, Loki, Easter
Nagyon nem kedvelt karakter: az új istenek
Ami nagyon tetszett: MITOLÓGIA!, a sztori végén a csavarok
Borító: 5/5
Karakterek: 6/5
Történet: 6/5
Összességében: 6/5
Kiadó: Szukits, 2003


2012. április 15., vasárnap

Maggie Stiefvater: Örökké (Forever, Wolves of Mercy Falls #3)



akkor...
Amikor Sam megismerte Grace-t, ő farkas volt, Grace pedig ember. Sam végül megtudta, hogyan lehet ember, szerelmük a különös távolságtartásból a közös élet intenzív közelségévé változott. 
most...
Itt véget is érhetne a történetük. De Grace nem maradhat ember. Ezúttal ő a farkas. És Mercy Falls farkasait egy végzetes, különös vadászat fenyegeti.
örökké...
Sam bármit megtenne Grace-ért. De képes-e egyetlen fiú és egy szerelem megváltoztatni az ellenséges, veszett világot? A múlt, a jelen és a jövő összeomlani készül, egyetlen pillanatban - élet és halál pillanatában. A búcsú vagy az öröklét pillanatában.


Ismét egy trilógia végére értem. Mercy Falls farkasainak nehéz búcsút mondani, hiszen Maggie az egyik kedvenc írónőm, imádom minden sorát, amit leír, és ez a három könyv egy csodálatos utazás volt.

A Linger, mikor anno olvastam tetszett, és nagyon vártam a folytatást, ami kicsit döcögősen, de elért kis hazánkba is. A külsőségeken először túlesnék:  szerelmes vagyok a borítóba! Mikor először neten megláttam, hogy nem is piros lesz, hanem ilyen barnás, elég csalódott lettem. Azonban mikor kézhez kaptam a kötetemet, tátva maradt a szám. Valami elbűvölően csodaszép bronzos fényű a borító, és komolyan sokkal jobban tetszik, mintha piros lett volna. Ezenfelül pedig barnás betűkkel van nyomtatva a könyv, ami szintén nagyon tetszett nekem. Tehát külsőre tökéletes lett ez a kötet.

Ami a belsőt illeti, hát az is remek volt. Imádtam Maggie minden egyes sorát. Annyira szépen játszik a szavakkal, hogy azt sem tudom, mit kezdjek magammal, mikor olvasok, mert nem tudom kifejezni az érzéseimet. Maggie a mondanivalóját, - ami ebben a kötetben leginkább a konfrontálás volt, a saját magunkkal, az akadályokkal és a félelmeinkkel való szembenézés - minden gondolatát valami fenséges stílusban veti papírra. Csodálatos hasonlatai, metaforái vannak, amiken sokszor elgondolkoztam. Olyan szavakat használ olyan szövegkörnyezetben, ami nekem eszembe nem jutna, de mégis nagyszerűen működik.

"Az élet olyan süti volt, ami a pulton jól nézett ki, de amikor beleharaptam, fűrészpor és só lett belőle."
"Az öngyilkosság a szavatosságom lejárati ideje lett, az a nap, ami után már nem kell próbálkoznom."
 És még egy utolsó, utána ígérem folytatom az elmélkedésem, de ezt muszáj:

"Aztán játszani kezdtem. G-dúr variációkat. A G az emberiség által ismert legszebb akkord, végtelenül boldog. El tudtam volna élni Grace-szel egy G-dúr akkordban, ha hajlandó lett volna. Mindent, ami egyszerű és jó volt körülöttem, magába foglalt ez az akkord."
 Ahogy az utolsó idézetből kiderül, Sam még mindig nagyon-nagyon szereti Grace-t. És Grace is Samet. Számomra ők már annyira összetartoznak, hogy képtelenségnek tartom akár csak elképzelni is, hogy elválasszák őket egymástól. Ugyanakkor ebben a részben Grace nekem egy kicsit távolinak tűnt. Egyáltalán nem éreztem közel magamhoz, és vele együtt Sam is eltávolodott tőlem egy picit. Mint karaktereket persze szeretem mindkettőjüket, de valahol úgy éreztem, hogy ez a könyv határozottan Cole-é volt.

Ebben az egész sorozatban és világban az én emberem Cole volt. Minden kis mozzanatát imádtam.
Már ott kezdődött, hogy - csakúgy mint Sam - neki is kemény problémái voltak a múltban. Ráadásul Cole elég nehezen birkózik meg ezekkel a dolgokkal. Tehát meglehetősen mély a karaktere, és él. Annyira egyedi, annyira megismételhetetlen, hogy egyszerűen életre kel a lapokon.
Imádtam a - néhol keserű - humorát, azt, hogy Samet Ringónak hívta. Imádtam, ahogy Isabelt piszkálta folyamatosan, imádtam a kettejük közötti kémiát.
Meglehetősen szomorú volt ez a kötet, de valódi könnyeket csak és kizárólag Cole tudott belőlem kicsikarni. Az egyik legzseniálisabb férfi karakternek tartom, akikről eddig olvastam.

A történet, ahogy azt már megszokhattuk, nem rohan. Ugyanakkor nem is olyan lassan folyó, mint a Linger volt. Úgy érzem, hogy Maggie itt pont eltalálta az arányokat. Nagyon tetszett, ahogy bevont szereplőket, ahogy alakította az eseményeket, ahogy karaktereket szakított el és hozott össze (Sam és Beck jeleneténél összeszorult a szívem).

A vége az, ami kritikus pont lett a rajongók körében. Sokaknak nagyon nem tetszett, én viszont elégedett vagyok vele. Semmi konkrétat nem nyom le a torkunkon, hogy ez már pedig így lesz, és kész. Lezárta, de mégis valahogy az olvasókra hagyta, hogy döntsék el, kinek mi lesz a végső sorsa.

Kedvenc szereplő: Cole
Nagyon nem kedvelt karakter: -
Ami nagyon tetszett: Maggie fergeteges stílusa, a karakterek kapcsolatai
Borító: 6/5
Karakterek: 6/5
Történet: 6/5
Összességében: 6/5
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó, 2011

2012. április 9., hétfő

Rick Riordan: A villámtolvaj (The Lightning Thief)



Percy Jackson és az olimposziak 1. (Percy Jackson and the Olympians #1)


A tizenkét éves Percy Jacksont eltanácsolják az iskolából. Megint.
Bármennyire igyekszik, úgy tűnik, képtelen távol tartani magától a bajt. De tényleg szó nélkül végig kell néznie, ahogy egy kötekedő kölyök molesztálja legjobb barátját? Tényleg nem szabad megvédenie magát  az algebratanárnővel szemben, amikor az szörnyeteggé változik és meg akarja ölni?
Persze senki nem hisz Percynek a szörny-incidenssel kapcsolatban; abban sem biztos, hogy magának hisz. Egészen addig, míg a Minótaurusz be nem kergeti a nyári táborba.
Hirtelen mitikus lények járkálnak ki-be a lakokba, és Percy görög mitológia könyve megelevenedik.
Rájön, hogy az olimposzi istenek a huszonegyedik században is élnek. Sőt, ami ennél is rosszabb, felbosszantotta őket: Zeusz villámát ellopták, és Percy az első számú gyanúsított. 
Percynek mindössze tíz napja van arra, hogy megtalálja és visszaadja a Zeusztól ellopott holmit, és békét teremtsen a háborúságban álló Olimposzon.


Mostanában egyre többször fordul elő velem, hogy egy adott könyv filmváltozatát előbb látom, minthogy magát a kötetet elolvasnám. A Percy Jackson esetében is így történt. Még anno, mikor kijött a film, akkor mentem egy barátnőmmel moziba megnézni, és imádtam. Nagyon szeretem a görög mitológiát, és így a XXI. századba ültetve teljesen elvarázsolt, odáig voltam érte. Azóta már számtalanszor megnéztem, és olyan jó kis délutáni kikapcsolódó film, hogy nem igazán untam még meg.
Nem filmkritikát akarok én itt írni, de elő-elő fog bukkanni, mert muszáj lesz kiemelnem dolgokat.

Az első "megütközésem" akkor történt, mikor rájöttem, hogy a főszereplő a könyvben tizenkét (!) éves. Nekem, aki többnyire YA könyveket olvasok, ez azért picit fiatal. Ráadásul a film ismeretében, ahol Percy vagy 16 éves volt, ez elég szembeszökő. Nyilván egy 12 éves srác nem ugyanazt fogja csinálni/gondolni/érezni, mint egy 16 éves.
Ettől függetlenül vígan vágtam bele a könyvbe, gondolván, hogy gyerekkönyv, majd egyszerűen kikapcsol. És így is tette, a célnak pontosan megfelelt. Ugyanakkor nem mondanám rá, hogy öt pont, mert annyira nem varázsolt el.
Ez többnyire úgy éreztem, hogy a szereplők fiatal korából adódott. A filmet talán ezért is szerettem jobban, korban hozzám illett inkább. Ráadásul ott volt szerelmi szál is, ami menthetetlen romantikus lévén nekem nagyon fontos. A könyvben inkább ez a "De szép lány! Remélem kedvel engem..." stílus jött át, és semmi konkrét nem történt.

Ugyanakkor a sztori már más tészta! A filmet nagyon-nagyon átírták. A főbb pontok persze megmaradtak, de például a főgonosz nem ugyanaz. Ezért ez meglepetésként is érhetett volna. De nem ért, mert a könyv számomra kiszámítható volt. Gyerekeknek valószínűleg ez pont jó, de én már megedződtem, és könnyen kisilabizáltam.
Jó pár másik karakter is megjelenik a könyvben, akik a vászonra nem fértek rá, és akik szerintem rendkívül jók voltak.
Az istenek modernizálása nekem személy szerint tetszett, vicces volt. Ó, igen. A humor is remek volt, én jól szórakoztam rajta. A stílusa is sodró, élvezetes. Egyszer elolvasni mindenképpen megéri, ha az ember gyermeklelkű. :)

Így végszóban annyit szeretnék mondani, hogy bár a film egészen más, mint a könyv, szerintem a maga nemében zseniális. És könyvadaptációként is megállja a helyét abban a tekintetben, hogy noha sok az átírás, mégis követhető a sztori. Nem lógnak a levegőben a dolgok, minden érthető, megmagyarázott satöbbi. A könyv ismerete nélkül is bőven élvezhető. Tehát ha már a könyvhöz volt szerencsénk, akkor szerintem úgy kell a filmhez hozzáállni, hogy nem egy szó szerinti adaptáció, hanem szabad szellemű. Filmként tökéletes, így kell leülni a képernyő elé.

Kedvenc szereplő: Groover, Árész
Nagyon nem kedvelt karakter: -
Ami nagyon tetszett: görög mitológia, a humor, a sztori
Borító: 5/5
Karakterek: 4/5
Történet: 4/5
Összességében: 4/5
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó, 2010

2012. április 6., péntek

L. J. Smith: Vámpírnaplók IV. - Sötét szövetség



The Vampire Diaries #4 - Dark Reunion


A fülszöveg és a bejegyzés SPOILERes tartalommal bír az előző három kötetre!
Bonnie és Elena többi barátja, továbbá a szerelméért vetélkedő  vámpírfivérek egyedül találják magukat Elena halála után. De az elhunyt kedvesük szeretett városát nagy veszély fenyegeti, olyan, ami akár a holtakat is felébreszti. Erősebbnek bizonyul-e vajon Elena akarata a halálnál, és a több évszázados harc után kibékül-e Damon Stefannal? Mindez kiderül a Vámpírnaplók negyedik részéből, ami nem kevésbé izgalmas és fordulatos az előző köteteknél.


Így az elején szeretném leszögezni, hogy ez volt az utolsó Vámpírnaplók könyv, amit a kezembe vettem. Én itt abbahagyom, ugyanis L. J. Smith is itt hagyta abba anno a '90-es években, és tudom, hogy a nemrég hozzáírt részek még ennél a négynél is katasztrofálisabbak. Úgyhogy nem pazarolom az időmet borzalmas könyvekre, van elég remek is, amikre alig jut időm.

Szóval megint ott folytatjuk történetileg, ahol az előzőekben abbahagytuk. Szegény Elena elhalálozott, mindenki szomorú, a Salvatore tesók meg elhúzták a csíkot. Így Bonnie kerül a főszerepbe, az ő szemszögéből íródik a könyv. Képzelhetitek, ennek mennyire örültem, hiszen Bonnie pont az a karakter, akit a legnagyobb örömmel csapkodnék büdös pontyokkal. Habár ebben a részben még egészen tűrhetően viselkedett, sőt, mintha még karakterfejlődött volna is.
Azonban ez igaz még jó pár szereplőre. Smith-nek sikerült értelmes, intelligens mondatokat adnia Matt, Meredith és még néhány karakter szájába. Tehát a karakterek fejlődése itt megcsillant egy kicsit.

Halott!Elena szimpatikusabb volt, mint mikor még élt. Ugyanakkor a sok horror klisével eléggé illúziót rombolt az írónő. Nem is lett volna ezekkel annyira gond, mert ha jól vannak  tálalva, akkor az ember élvezi az egészet. De Smith még mindig nem tud egy egész könyvet jól megírni. Tőmondatok, nulla érzelemleírás, sőt úgy alapjában véve leírás... Olyan üres az egész. Amit meg leír, azt nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy Elena szereti Stefant. Nem hiszem el, hogy Elena szereti Damont. Nem hiszem el, hogy a két tesó szereti Elenát.
Caroline meg hirtelen miért állt az ő oldalukra? Nemrég még minden áron tönkre akarta őket tenni. Annyira illogikus...

Természetesen még mindig kiszámítható az egész. L. J. Smith kb méterszer méteres transzparenseket lóbálva jár a könyvben, jó előre leírva, hogy mi fog történni, vagy hogy ki micsoda. De ezt csak mi tudjuk. Mert hiába a karakterek gondolják/mondják ezeket el, ők maguk nem fogják fel. Majd csak több tíz oldallal később koppan a dolog. Néha komolyan elgondolkoztam, hogy Smith akaratlanul nézi hülyének a karaktereit, vagy direkt írta meg őket ilyen bugyutáknak.

És megint csak a legértékelhetőbb dolog a könyvben a főgonosz volt. Persze épphogy színre lép, már el is tűnik, de amíg ténylegesen szerepelt, addig brillírozott. Jó szövegei voltak, kis szociopata személyiséggel.
A vége meg fluffy, happy, blablabla. Annyira nem tetszett.

Így az egész végére érve elgondolkoztam, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem ez a könyv az olvasás közben. Arra az eredményre jutottam, hogy semmilyent. Esküszöm nektek, életemben nem olvastam még ennyire érdektelenül könyvet. Abszolút hidegen hagyott, hogy kivel mi fog történni, egyszerűen csak elolvastam a sorokat.

Viszlát Vámpírnaplók! Rossz voltál, nem jöttünk ki jól, a soha viszont nem látásra!
Viszlát L. J. Smith! Tőled több könyvet soha nem fogok olvasni. Sajnálom.


Ezt a könyvet a 2012-es Várólista csökkentés keretében olvastam.


Kedvenc szereplő: Klaus
Nagyon nem kedvelt karakter: Bonnie
Ami nagyon tetszett: -
Borító: 5/5
Karakterek: 3/5
Történet: 2/5
Összességében: 3/5
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó, 2010



2012. április 3., kedd

Richelle Mead: Dermesztő ölelés (Frostbite, Vampire Academy #2)

Rose Hathaway élete tele van gondokkal. Nem elég mindaz a nehézség, amit dampyr testőrtanoncként kell átélnie, ráadásul oktatója, a vonzó Dmitrij valaki másra vetett szemet. A köztük lévő szoros kapocs miatt pedig Rose folyton akkor hallja legjobb barátnője, Lissa Dragomir gondolatait, amikor az barátjával, Christiannal enyeleg. 
A Szent Vlagyimir Akadémiát azonban megtámadják az élőhalott strigák, akik korábban több királyi vérű nemes családot lemészároltak. Így az iskoláknak a legjobb dampyr testőrökre van szüksége, többek közt Rose anyjára, a legendás, ám szigorú Janine Hathawayre. 
Az idei sítábor kötelező, ám Idaho hótól csillogó lankái csak látszólag biztonságosak. A könyörtelen strigák halálos veszélyt jelentenek mindenki számára, és Rose-nak cselekednie kell. De a hősiességnek mindig ára van.


Ééééés folytatódik a Vámpírakadémia olvasása. A második részt is éppolyan gyorsan végeztem ki, mint az elsőt. Szerintem remek folytatás lett.

A sztori nekem nagyon tetszett. Nem úgy tűnik, mintha nagyon szorosan kapcsolódna az előzőhöz, mivel itt teljesen más a probléma, a főgonosz. Ugyanakkor szerintem ebben is rejlik a sikere a második kötetnek, mert nem nyúzza ugyanazt a bőrt, mint amit az első, hanem kicsit más vizekre evez.
Imádom még mindig ezt a vámpírtársadalmat, a nagy vámpírmánia közepette szerintem egészen eredeti és érdekes. A fülszövegből ki is derült, hogy a problémát most a strigák - leginkább azok szövetkezése - okozza, és Rose, miért is ne, pont a közepébe csöppen bele.
A téma másságától függetlenül azért szerintem még mindig kiszámítható a cselekmény, de Mead fenntartotta az érdeklődésem, sodort magával.

Ami a karaktereket illeti, egészen meg voltam velük elégedve. Bár még közel sem szeretem egyik lányt se. Lissát néha alig tudom követni, néha olyan kis szende és szűzies (ha-ha), máskor meg teljesen ellentétesen viselkedik.
Rose-t viszont egészen megkedveltem, sokkal elviselhetőbb volt most, nem irritált annyira. Dmitrijjel még mindig annyira tökéletesek! Dmitrij nekem örök szerelmem marad ebben a sorozatban. Sokan mondták, hogy majd elfelejtem én őt, mikor Adrian színre lép. Hát nem így történt. Az én kis orosz dampyromat nem helyettesítheti senki.:)
Adrian szerintem rendkívül jó szereplő. Karakteres, kitűnik a többiek közül, kicsit titokzatos, és rendesen beleszól a dolgokba.  Ettől eltekintve semmi lebilincselőt nem találtam benne, nem szurkolok neki, sőt, kifejezetten zavar, ahogy Rose körül sertepertél.
Tása Ozerával kapcsolatban vegyes érzéseim voltak, többnyire Dimka miatt, de ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor igen megragadó karakter. Más szempontokat képvisel, mint sok nemes, és ez egy rendkívül jó konfliktusforrás. Kíváncsi vagyok, mihez fog vele kezdeni az írónő.
Valamint nagyon tetszett ahogy bekerült a képbe Rose anyukája is. Nem éppen felhőtlen a kapcsolata a lányával, sőt, még finoman fejeztem ki magam. Azonban ez is színt vitt a kötetbe, jár a pluszpont.

Végül, de nem utolsó sorban meg kell említenem, hogy Richelle Mead határozottan nem az a kedves és finom írónő. Bátor, és mer drasztikus lépéseket tenni. Úgyhogy nem szabad azt hinni, hogy egy közkedvelt karaktert ne lenne bátorsága kiírni.

Szóval szeretem ezt a sorozatot, sodor magával és beszippant. Ez egy azon néhány könyv közül, ami csak úgy elrepül. Észre se veszem, és már 100 oldalt elolvastam. Ide a harmadik részt!

Ezt a könyvet a 2012-es Várólista csökkentés keretében olvastam.

Kedvenc szereplő: Dmitrij, Christian, Tása

Nagyon nem kedvelt karakter: -

Ami nagyon tetszett: hogy sodort magával, szinte egy szuszra elolvastam

Borító: 5/5

Karakterek: 5/5

Történet: 5/5

Összességében: 5/5

Kiadó: Agave, 2010