Alkyoni Papadaki: A Hold színe

Rendkívül egyedi élmény volt ezt a könyvet olvasni. A történetét nem igazán tudom értékelni, kicsit összefolyt, a jó részére nem is emlékszem. Teljesen más szempontból kell ezt megközelíteni, és úgy már sokat fog adni. Nagyon szép gondolatokat tálal gyönyörű köntösben. Öröm olvasni a hasonlatokat, metaforákat. Ezért nem is kritizálós bejegyzés lesz, hanem idézetes. Beszéljen magáért a könyv, és ki-ki eldönti, hogy kíváncsi-e a többire.


-Tudod, hogy elfáradok vasárnaponként? - szólalt meg váratlanul a cseresznyefa. - Jönnek a srácok és csimpaszkodnak az ágaimon, akár a madarak. Ma Fotisz is itt volt. Álló reggel aranybogárra vadászott, hogy a kishúgának adja.
-Mi az a vasárnap? - kérdezte kíváncsian a csillag.
-Hm. Egy aranyszárnyú bogár a Fotisz kezében. Egy ládafiába rejtett könnyes zsebkendő, a Deszpina nagyanyjáé. Egy papírcsónak, amit egy kisfiú a patakban felejtett. Egy vörös szegfű a magány kihajtott gallérján.
-Milyen szomorú a vasárnap!-mondta elgondolkozva a csillag.
Pislantott egyet, és bebújt az éjszaka szemhéja alá.


– Milyen színű a szomorúság? – kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. – Hallod? Az kérdeztem, milyen színű a szomorúság? 
– Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék. 
– Az álmoknak is van színe? 
– Az álmoknak? Azok alkonyszínűek. 
– Milyen színű az öröm? 
– Fényes, kis barátom. 
– És a magány? 
– A magány az ibolya színét viseli. 
– Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol. 
A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát. 
– És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet? 
– Pont olyan, mint az Isten szeme – válaszolta a fa. 
– Na és a szerelem? 
– A szerelem színe a telihold. 
– Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! – mondta a csillag. 
Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.

-Jaj, anyám! Szenvedtünk. Semmi több. Mi a mi örömünk? Mi az élvezetünk?
-Majd megjönnek azok is. Minden megjön a maga idejében. Ne csukd be a lelked ajtaját, az Isten áldjon meg! Az öröm is vendég. Ha elreteszelve találja az ajtót, szaladhatsz utána.


A cseresznyefa meg a dohányföld szélén az éjszakának énekelt, és csillagokba szeretett bele.


Akadnak néhányan... Ott, közel az éjszaka tetejéhez, akik előkapnak egy öreg fésűt a lelkükből, cigarettapapírt tesznek rá, és úgy kezdenek énekelni az Istennek.
Akadnak néhányan... Ott, az éjfél közelében, akik körmükkel kaparják a sötétséget, hogy némi fényre leljenek.
Ők ismerik az ösvényt. Ők jól ismerik a titkokat.
Ne sajnáld a fiút! Régi fésűt és cigarettapapírt tart a lelke belső zsebében. Ujjaival az égen kapirgál.
Hagyd őt!


Tényleg olyan ritkák a boldog pillanatok? - kérdezte aznap este a csillag.
A fa éppen leeresztette szempilláit, hogy kipihenje magát. Megmozgatta az ágait, és álmosan felelte:
-Nem... nem. Nem annyira ritkák.Csak hát... az emberek az eszükkel hajszolják azokat a pillanatokat. Pedig az - hogy mondjam neked? - a szív ügye.
- Mesélj nekem a boldog pillanatokról!
- Hagyjál, most álmos vagyok.
-Mesélj! - erősködött a csillag. - Mesélj róluk.
- Egy fahéjas kalács nagyanyó ráncos kezében. Egy pár sportcipő Fotisz ágya alatt. Egy kagylóhéj Angeliki álmaiban... Egy masni a hold színével... Jó éjszakát! Ma este nagyon álmos vagyok.
- Adj nekem egy boldog pillanatot. Aztán hagylak aludni.
- Szeretlek! Nagyon!
- Jó éjszakát! - mondta a csillag leírhatatlanul boldogan.
És fejest ugrott, csakhogy fennakadt a hold szempilláin.


– Nem félsz a haláltól? 

– Mindenesetre ma élek. Tudod, milyen fontos ez? Most együtt vagyunk! Megszorítom a kezedet, és a szemedbe nézek. Sose engedd, hogy a jelen túllépjen rajtad. Ne hagyd, hogy az élet kifolyjon az ujjaid között, mint a homok. Élj! Érted? Élj! Ne hallgass azokra a kishitűekre, akik a jelent zálogként adják a holnapért. A jelen a tiéd, barátom. Becsüld meg!


- Ne ragassz címkét az emberek hátára, barátom! Némelyik lelkében elmérgesednek a sebek. Legyél elnéző velük. Ne ingereld őket! 
(...)
- Sebzett lelkű. Ítélkezés nélkül nyújts kezet a másiknak.Készíts neki helyet a szívedben, hogy megpihenhessen. Hogy igyon egy korty vizet. Ezen a világon, fiatalember, mindenből kivesszük a részünk. Jut az örömből, a hibákból, a kiúttalanságból. Téged is elérnek majd ezek, s lesz, amibe beletörik a bicskád. Na, de ez nem azt jelenti, hogy vége a világnak. Én öreg vagyok, ám még mindig követek el hibákat. Az életre nincs recept.


- Hm. Hallgass ide, ifjú legény! Ámbár biztosan tudom, hogy amit mondok, az elszáll a széllel. A szerelem nem más, mint játék. És te nem ismered a játékszabályokat. Ne adj oda mindent! Engedd, hogy ő találja meg benned, amit keres. Engedd, hogy kopogtasson nálad. Ha már az elején túl mohón nyitsz neki ajtót, belép a lelkedbe, sétálgat egy kicsit, aztán elmegy.


- Ne keseredj el! - mondta, és a szeme könnybe lábadt. - Az élet szép. Higgy nekem. Megéri, hogy megszüless, még ha fájdalmas is olykor. Értelek én. Azt hiszed, nem értelek? De mindig tartsd eszedben, kis barátom, hogy holnap megvirrad, és új nap kezdődik. Az élet sehol nem áll meg. Ne zavarjanak össze azok a nyomorultak, akik úgy meghúzzák a lelküket, mint a hátizsák száját. Az ember olyan, mint a fa. Virágzik, gyümölcsöt hoz, lehullatja a levelét, aztán kezdi elölről. Most vihar dúl benned, és nem értesz semmit. De azért jegyezd meg, amit mondtam.




Holnap új nap virrad, fiam. Mosakodj meg, igazítsd el a hajad, dúdolj egy kis dalt, és indulj. Semmi mást nem mondhatok. Olyan régóta élek ezen a földön. Sose tagadtam le a hibáimat. Nem szeretem a tökéletes embereket. Megéri, hogy bura alatt élj, csak mert attól félsz, hogy megsebesülsz? Van értelme lakat alá zárni a lelkedet, csak azért, nehogy kirabolja valaki? Éld az életet, ahogy neked tetszik. És amikor mélyre kerülsz, legyen bátorságod kimondani: Csak azért sem adom fel! Kezdem elölről! Semmi nyavalygás vagy siránkozás! Az élet szép, fiatalember, feltéve, hogy éled. Amikor vele együtt haladsz. Néha sárban, máskor meg rózsakertben. Őrizd meg az emlékeidet, és lépj tovább… Bolyongás a létünk ebben a világban. Bolyongás ég és föld között.

- Mondjak valamit, öregem? A Föld valamikor egy gyönyörű bolygó volt, amit úgy lerombolt az ember, hogy a megsemmisülés felé halad. A levegőben méreg van, amit belélegzünk. Akadnak őrültek, akik bármikor készek elpusztítani minket. Ott van a képmutatás. A hazugság. Ha te mindezzel rendben vagy, undorodom az ízlésedtől.
- Ki mondta, hogy rendben vagyok? Harcolok ellenük. Igen. Nem adom meg magam.
- Legfeljebb pofára esel.
- Ahogy már sokszor estem. De megélek majd néhány órát vagy percet, amire azt mondom, megérte.


A BAKANCS...
A bakancs két számmal volt nagyobb a méreténél.
A magány...
A magány két számmal volt nagyobb annál, amit elbírt


A kutyafáját, de rövid az élet! - súgta a vén Gedeon Fotisznak, miután visszatértek a temetésről.-  Annyira rövid! Arra sem elég, hogy saját magadat megismerd.Még arra sem, hogy betelj azzal az édes várakozással, mellyel várod azt, amiről tudod, hogy sosem fog eljönni...


Az élet azokat szereti, akik az utcasarkon virággal a kezükben várnak rá. Lehet, hogy térdre kényszerít, hogy meghurcol, hogy összevérez. Ám legyen! Attól még nem dől össze a világ. Az embernek ez a sorsa. Mindig eljön a te időd, amikor talpra állhatsz. Csak a szobrok nem hajolnak.


Nem felel már meg nekem ez a város. Üressé tesz.


A halottak iránt érzett bánat elcsitul valahol a lelkedben. Kíméletesebb, mint az élet okozta fájdalom.


Viszont... sokszor, amikor felébredek reggel, annyira frissnek érzem magam, mintha teljesen rendben lennék. Mintha az a temérdek szerencsétlenség, ami elfojthatná az életkedvet bennem, meg se történt volna...