2011. december 30., péntek

2012 - a Várólista csökkentés éve

Idén lemaradtam róla, de jövőre én is ringbe szállok.
Mivel finoman szólva kilométeres a várólistám, legalább 12 könyvet jövőre el fogok róla tüntetni! (Az már más kérdés, hogy helyettük valószínűleg 24 új kerül fel rá... hát most na. :D)

Remélem nem fogok csúfos kudarcot vallani, nem tartom keménynek a listámat, bár van egy-két kritikus pontja. No de lássuk, mi az, amit jövőre (remélhetőleg) biztosan el fogok olvasni!

  • Ally Carter: Görbüljek meg, ha igazat mondok
  • Richelle Mead: Dermesztő ölelés
  • Dia Reeves: Bleeding Violet
  • L. J. Smith: Vámpírnaplók 4. - Sötét szövetség
  • Ally Condie: Matched
  • Jay Asher: Tizenhárom okom volt...
  • Kelley Armstrong: The Summoning
  • Margaret Mitchell: Elfújta a szél
  • J. D. Salinger: Zabhegyező
  • Melissa Marr: Törékeny örökkévalóság
  • Rachel Vincent: My Soul To Take
  • Simone Elkeles: Perfect Chemistry - Tökéletes kémia
Borítókkal itt tekinthető meg a lista
Rövid áttekintésben, vannak itt sorozatok 2. részei, sorozatok első részei, klasszikusok (az Elfújta a szél az egyik kritikusabb darab, a maga 1200 oldalával... :D), könyvek angolul, egy kissé mazochista darab (VD :D). Várom már!
Megjegyzés: Azok a könyvek, amiket már elolvastam, azok ki lészenek húzva :D

Neil Gaiman: A temető könyve (The Graveyard Book)

Senki Owens, barátainak csak Sen, egy majdnem teljesen átlagos fiú. Akkor lenne teljesen átlagos, ha nem egy hatalmas temetőben lakna, ahol szellemek nevelik és tanítják, a gyámja pedig egy magának való alak, aki nem tartozik sem az élők, sem a holtak világához. Egy fiú számára a temető tele van veszéllyel és kalanddal: ott a domb alatti vén Indigóember, ott a kapu, amely egy sivatagra nyílik, ahol elhagyott vámpírváros áll, ott a különös és rettentő lény, a szlír. Viszont ha Sen kimegy a temetőből, vár rá a Jack nevű, aki már megölte Sen egész családját...


Gigi nagy Gaiman fanatikus, és már azt sem tudom, hogy mióta nyúzott, hogy olvassak végre tőle én is valamit. Augusztusban, szülinapomra megkaptam A temető könyvé-t, aztán elég sokáig még a polcomon csücsült olvasatlanul. Ami azt illeti, már novemberben elolvastam, de most jutottam odáig, hogy írjak is róla.


Korábban sokféle értékelést olvastam Gaiman több könyvéről is, és azt a következtetést vontam le, hogy az ő írásaihoz kell egy hangulat, bele kell merülni, átérezni az egészet, mert csak akkor lehet igazán élvezni. Míg A temető könyvé-t olvastam, igen változó volt a kedélyem, így nem mindig ragadott annyira magával, pedig tudtam, hogy nagyon jó. Túlnyomórészt azonban teljesen magába szippantott és sodort magával.

Gaiman egy zseniális kortárs író. Olyan fantáziája van, ami ritka ajándék. Tényleg, ez a hapsi elképesztő, már csak a könyvek fülszövegét elolvasva olyan gyöngyszem alapötletek tárulnak a szemeink elé, amikkel biztosan nem fogunk szembe találkozni máshol.

Ebben a könyvben Sen életét követjük nyomon, ahogy felnő, ahogy tanul, miközben végigkísér minket a temetőben, ahol él, amit még ő sem ismer teljesen, hiszen ahogy telik az idő, ő is újabb és újabb, furcsa dolgokat fedez fel. Amik megint csak Gaiman határtalan fantáziájának részei.
Mindig is a szívem csücskében voltak az olyan könyvek, amik egy ember életét (vagy életének egy hosszabb, változásokkal teli szakaszát) ölelik fel. Ezek nagyon megindítóak, tanulságosak és szívmelengetőek vagy éppen szívszorítóak.

Sen karaktere nagyon szépen épült fel, fejlődött és növekedett. Nagyon rendes, aranyos kisfiú, igazi szerethető karakter. Viszont mint Silas, Owensék, Scarlet, a mellékszereplők is pontosan a helyükön vannak. Hihetőek, megvannak a saját, önálló gondolataik, nem papírmasék, és én ezt egy nagyon fontos szempontnak tartom a könyveket illetően. Nem csak a főszereplőkre kell rákoncentrálni, a történet minden darabkáját ki kell dolgozni, hiszen így lesz kerek egész, és hiteles.

Ezenkívül Gaiman remekül viszi bele az akciót ebbe az idősebbeknek szóló meséjébe. Izgalmas, élvezhető, és a vége kicsit keserédes. Őszintén nem tudtam, mit várjak a befejezéstől, és nem tudom elmondani, mit éreztem. Nem azt a furcsa ürességet, mint amit Az éhezők viadala trilógia vagy a Harry Potter végén. Valami üresség volt, de nem olyan. Nem tudom.

Azt pedig majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy a könyvben lévő rajzok nagyon tetszettek nekem, feldobták a könyvet.

Szóval én még fogok olvasni Gaimantől, leginkább azt várom, hogy az Amerikai Istenek-et újra kiadják, amit az Agave 2012-re ígért.

Kedvenc karakter: Sen, Silas


Nagyon-nem-kedvelt-karakter: -

Ami nagyon tetszett: a karakterek, a világ fantáziadússága, Gaiman stílusa

Borító: 5/5

Karakterek: 5/5

Összességében: 5/5

Kiadó: Agave, 2010

2011. december 24., szombat

Santa Claus is coooming to town...


Ezúton is szeretnék minden ide betévedő kedves olvasónak Békés Boldog Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Újévet kívánni! :)


2011. december 14., szerda

Lois Lowry: Hírvivő (Messenger)

Az emlékek őre trilógia 3. része


Matty hat éve, fékezhetetlen, vadóc kölyökként érkezett Faluba, s azóta egy vak férfi neveli, akit különleges képességei miatt Látónak neveznek.. Matty immár a felnőtt kor küszöbén áll, s hamarosan megkapja igazi nevét, ami reményei szerint a Hírvivő lesz. Ám Faluban, ebben a különös, a boldogság szigetének tűnő kis világban valami baljós változás veszi kezdetét. Az emberek, akik eddig szívesen fogadták a hozzájuk menekülő idegeneket, ellenségesen kezdenek gondolkozni a külső világból, az Erdőn túlról érkezőkről. Mivel Matty az egyetlen, akit a titokzatos Erdő mindig baj nélkül keresztülenged, neki kell elvinnie a hírt az Erdőn túli közösségeknek, hogy Falu határait hamarosan lezárják. De van még egy kötelezettsége is: át kell juttatnia Erdőn Kirát, nevelőapja lányát, ameddig még lehet... 


Nos, elérkeztünk egy újabb trilógia végéhez. Lois Lowry a Hírvivővel zárja le Az emlékek őre sorozatát, ami ebben az utolsó könyvben ért el a csúcsra.
Az előző rész olvasása közben volt hiányérzetem, eseménytelennek láttam az egész könyvet, és kicsit el is szomorított ez a tény. Azonban a Hírvivő méltó befejezése lett ennek a könyvtrilógiának.

Nagyon gyorsan olvasható, egy éjszakás könyvnek is mondanám, én 4-5 óra alatt végeztem is vele.
Az egész könyvnek volt egy sajátos hangulata, nem egészen olyan, mint az előzőt kettőé volt, hanem valami más. Kicsit borongós, néhol mégis reménnyel teli. Különleges.
Az írónőtől megszokott egyszerű, nem túlspilázott mondatok jellemzik, amik éppen nagyszerűvé teszik ezt a könyvet. Nem kellenek ide se fellengzős szavak, se szleng. Ez pont így tökéletes.

Mint már a Valahol, messze kritikájában említettem, nem láttam az igazi összefüggést, az egységet az első két rész között. Érezni lehetett a kapcsot, de nem volt egyértelmű. Most pedig úgy gondolom, hogy az első két rész, mintha egyfajta felvezetése, alapozása lett volna ennek a harmadik résznek. Minden szál, szereplő itt összefut, és kiteljesedik.

Matty csodálatos karakter volt mindvégig, hihetetlen fejlődésen ment át, hiszen vadóc kiskölyökként kezdte, és felelősségteljes, és rendkívül nagyszívű férfi lett belőle, idejekorán. Mármint a legtöbb fiú ezt esetleg a húszas évei végére éri el (persze ez egyénenként változó).

Nagyon szép, tanulságos üzeneteket tartalmaz. Az én meglátásomban ez az idegenekkel szembeni ellenséges hozzáállás, és elzárkózás más emberektől, egy kicsit a mai világra hajaz. Nagyon sok a fukar ember, aki azon az elven van, hogyha nem származik egy emberi kapcsolatból valamilyen haszna, akkor arra nincs is szükség.
Falu, a maga kis egyszerűségében ennek az ellenpéldája volt, amíg ez a változás el nem kezdődött. Falu az olyan embereket fogadta be, akiket más társadalom kilökött, mert nem feleltek meg az elvárásaiknak.
És én egy ilyen kis békés szigetet hiányolok az életemből, persze Falu sem tökéletes, de ott legalább úgy fogadnak el, ahogy vagy; nem akarnak teljesen átformálni kényük és kedvük szerint.

A könyv a cselekmény problémáját gyönyörűen zárja le, egy nagyon szép metaforaként is lehet értelmezni, de ezt nem kezdeném el boncolgatni, mivel akkor elpsoilerezném a végkifejletet.
A végkifejletet, ami keserédes. Pontosan ehhez a világhoz, ehhez a trilógiához illő.

Kedvenc karakter: Matty


Nagyon-nem-kedvelt-karakter: -


Ami nagyon tetszett: a világ, a hangulata, az egyszerűsége, az üzenete, a végkifejlet

Borító: 5/5

Karakterek: 5/5

Összességében: 5/5

Kiadó: Animus, 2007

2011. november 27., vasárnap

Lois Lowry: Valahol, messze (Gathering Blue)

Az emlékek őre trilóga 2. része


A Föld ki tudja, melyik zugában, valamikor a jövőben él egy közösség, melyben annak, aki egyedül marad, akinek valami testi hibája van, nincs sok reménye a túlélésre. A sántikáló Kira serdülő lányként jut árvaságra, ám az Őrzők Tanácsa nem csupán megvédi az ellenségeitől, de szinte fényűző körülményeket is biztosít a számára, s egy igen fontos feladattal bízza meg. Mihez kezd a lány megbízatásával, melyet egyedülálló tehetségének köszönhet? – ezt meséli el az Emlékek Őre szerzője különös hangulatú, izgalmas történetében


Az emlékek őre  anno nagyon tetszett, magával ragadott az egész utópisztikus világa, a történet vonala, a főszereplő karakter, s nem utolsó sorban pedig a befejezés, ami egyben volt lezárt és nyitott.
Tehát mikor felfedeztem, hogy az egy trilógia első kötete volt, elhatároztam, hogy elolvasom a további részeket is.
A Valahol, messze a sorban a második könyv, és őszintén nem értettem, hogy ez hogy a fészkes fenében jön Az emlékek őré-hez. Az Őrzők Tanácsán kívül semmilyen közös pontot nem láttam, még a világ sem hasonlított.



Le kell szögeznem, hogy csalódtam ebben a könyvben. Sokkal többet vártam Lois Lowrytól, mert ez cseppet sem hasonlít az előző könyvére.
Az írónő könnyed, mesélő stílusa ugyanúgy megmaradt. Nem megy bele a kicsi részletekbe a leírásoknál, pont úgy ír, hogy azt a gyerekek is élvezzék, ugyanakkor még egy kamasznak sem túl felületes és elnagyzolt. 

Sodor magával, ahogy meséli a történetet, de a cselekmény egyszerűen nem állt össze. 


Belecsöppenünk Kira életének a közepébe, mikor épp elhunyt az édesanyja, és innentől követjük nyomon, hogy mi történik vele. Nos itt az első probléma, hogy körülbelül semmi sem történik vele. A nagyobb gond, hogy nem csak a könyv első felében, háromnegyedében, hanem úgy kompletten az egészben. Komolyan semmi, csak egyik helyről a másikra megyünk, szövünk egy kicsit, alszunk meg eszünk. 


Azonban kicsit érdekessé teszi ezt az eseménytelenséget a szövés. Nagyon szépen le van írva, hogy Kira ujjai hogyan mozognak, hogy a cérnaszálakból hogyan alakul ki lassan egy egységes kép, vagy éppen a már meglévő kép elöregedett és feslő szálait hogyan cseréli ki újra.
A másik nagyon érdekes dolog a cérnák festése volt. Mert a színes képek színes cérnát követelnek meg, ugyebár. És mivel abban a világban nincsenek mesterséges festékek, természetes úton, növényekből kell kinyerni a színanyagot. Lenyűgöző, mennyiféle növényből hányféle színárnyalatot lehet kapni.


Visszakanyarodva a cselekményhez, néha voltak érdekes fordulópontok, de sajnos mivel nagyon kiszámítható az egész, így már oldalakkal korábban rájöttem, mi fog történni később, szóval ugyanúgy eseménytelennek tűnik az egész.
A karakterek sem voltak úgy elmélyítve, mint Az emlékek őré-ben, így azonosulni sem nagyon lehetett velük. Voltak, szerepeltek, nem kötődtem hozzájuk.


A vége pedig érdekes lett. Nem az előző könyvhöz hasonlóan érdekes, nyitott és egyben zárt, továbbgondolásra késztető, hanem... furcsa. Nem tudom máshogy körülírni, lezáratlannak tűnik, és nincs is kedvem továbbgondolni, mert olyan, mintha a további pár oldal ki lenne vágva.


A jó hír azonban, hogy a következő könyv, a Hírvivő már tényleg szorosan kapcsolódik ehhez, és mivel már elolvastam, mondhatom, hogy sokkalta jobb is. 
A borítóról még annyit, hogy nekem tetszik, a magányos fának van egy hangulata, de hogy hogyan kapcsolódik a könyvhöz, arról fogalmam sincs. 



Kedvenc karakter:  Kira, Matty 
Nagyon-nem-kedvelt-karakter: -
Ami nagyon tetszett: a stílusa, a szövés és cérnaszínezés
Borító: 4/5
Történet: 3/5
Karakterek:  3/5
Összességében: 3/5
Kiadó: Animus, 2004

2011. november 3., csütörtök

Cassandra Clare: Clockwork Angel (The Infernal Devices I.)



Magyar cím: Az angyal (Pokoli szerkezetek trilógia 1.)
Várható megjelenés:  MEGJELENT (booklineLibri)
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó


A mágia veszélyes, de a szerelem még veszélyesebb. Amikor a tizenhat éves Tessa Gray Viktória királynő uralkodása idején megérkezik Angliába, valami rettenetes vár rá a londoni Alvilágban, ahol vámpírok, boszorkánymesterek és más természetfeletti lények járják az utcákat a gázlámpák alatt. Tessának nincsenek barátai, és egyetlen pillanatra sem érezheti magát biztonságban, ezért menedéket kér az Árnyvadászoktól, akiknek egyetlen céljuk, hogy megszabadítsák a világot a démonoktól. Ahogy egyre mélyebben merül a világukba, a lány azt veszi észre, hogy egyszerre varázsolja el két legjobb barát, és nemsokára rá kell döbbennie, hogy a szerelem a legveszélyesebb varázslat mind közül.


Miután hónapokig porosodott a polcomon, szeptember-októberben elolvastam végre. Azt hiszem, nem kellett volna ilyen sokáig halogatni, mert nagyon jó volt, bár vannak vele kisebb problémáim is.


Első dolog, amit le kell szögeznem, hogy ez az első Clare könyv, amit angolul olvastam. Néhány részlethez, idézethez volt már szerencsém a Végzet Ereklyéi-ből természetesen, de az ugye mégsem ugyanaz, mintha az egészet olvasnám. A Clockwork Angel után azonban még inkább megbizonyosodtam róla, hogy vétek ezt lefordítani magyarra. Persze, tudom, miért kell lefordítani, de aki angolul tanul/tud, az semmiképp se hagyja ki eredetiben. Zseniálisan vannak megválogatva a szavak, a mondatok. 


A könyvben végighaladva könnyen rá lehet ismerni Clare kezének a vonásaira. Hasonló séma szerint jár el, mint a Csontvárosnál. Ezalatt azt értem például, hogy a szerelmi szál nem annyira hangsúlyos még, tippre pedig azt mondanám, hogy a harmadik részben fog kiteljesedni az egész.
Egészen Clare-stílusú volt az egész, érdekes és olvastatta magát, de mégis hiányzott valami. Amit talán azok észre sem vesznek, akik nem olvasták a Végzet Ereklyéi-t, akiknek ez az első könyvük az írónőtől.

Ez pedig nem más, mint a csavarosság, a meglepetések. Az Üvegváros végig úgy pörgött, hogy csak kapkodtam a fejem, ehhez képest a Clockwork Angel inkább megfontoltan és lassabban folydogált. Jó volt ez így is, csak... csak hiányzott Clare ravaszsága. Olyan az egész, mintha ellengetné előtted a mézesmadzagot, hogy igen, én ilyen jó és csavaros könyvet tudok írni, aztán meg eléd pakol egy visszafogottabb kötetet. 


Ettől eltekintve azonban teljességgel megvoltam elégedve vele.
Kifejezetten tetszett a viktoriánus korban elhelyezett Alvilág és Árnyvadász társadalom. Rendkívül érdekes volt látni a (hát végül is nem egészen, de azért mégis) a kezdeteket. 

A ruhák, a lovaskocsik, a szokások mind-mind érdekfeszítőek voltak számomra, főleg az Árnyvadászok szemszögéből vizsgálva.


A karakterek kidolgozottak voltak, senki sem tökéletes, mindenkinek megvannak  a problémái és az okai.
Vicces dolog ez, mert páran leegyszerűsítik az egészet erre: Will=Jace, Jessamine=Isabelle, Tessa=Clary. Pedig nem így van, lehet elsőre úgy tűnik, hasonlítanak, de igazából teljesen mások személyiségileg és más dolgok motiválják őket. 

A főgonosz kilétére rá lehet jönni, ha figyel az ember, így annyira nem hökkentett meg, mikor kiderült.
Azonban lehet örömködni, mert a Végzet Ereklyéi-ből egy réééégi, kedves ismerős is felbukkan, és amolyan "De jó újra látni!" érzés fogott el, mikor Magnus előkerült. :)


"Look at him. The face of a bad angel and eyes like the night sky in Hell. He's very pretty, and vampires like that. I can't say I mind either," Magnus grinned. "Black hair and blue eyes are my favorite combination."

Na, kinek ér fülig a szája és mosolyog mindentudóan az utolsó mondat hallatán? ;)
Íme saját, hirtelen fordításomban:
"-Nézz csak rá. Egy rossz angyal arca, olyan szemekkel, mint a Pokolbeli sötét éjszaka. Nagyon csinos, és a vámpíroknak ez tetszik. Bár nem mondanám, hogy nekem sincs kedvemre - vigyorgott Magnus. -A fekete haj és kék szem a kedvenc párosításom."


Clare humora még mindig hamisítatlan, eredetiben sokkal jobban is tetszik. Jókor és jó helyen süti el a poénokat, nem kínos és erőltetett egyik sem.

"Never trust a duck."

Tehát összességében remek könyv a Clockwork Angel: kikapcsol, szórakoztat és megszeretteti a karaktereket.
Ha Clare szépen fenntartja ezt a szintet, és visszatér a csavarosság a Clockwork Prince-ben, akkor már egyenesen imádni fogom az előtrilógiát is! 



A tovább mögött 2 könyvelőzetes található!


Kedvenc karakter: Tessa, Will, Jem, Charlotte


Nagyon nem kedvelt karakter: - 


Ami nagyon tetszett: a világ, a karakterek, a stílus, a humor, a szerelmi szál


Borító: 6/5


Történet: 4/5


Karakterek: 5/5


Összességében: 5/5


Kiadó: Margaret K. McElderry Books, 2010


2011. október 14., péntek

Suzanne Collins: Futótűz (Catching Fire)

FIGYELEM!
A fülszöveg és a bejegyzés spoilereket tartalmaz az első kötetre (Az éhezők viadala) tekintve! 


A Kapitólium dühös.
A Kapitólium bosszúra éhes.
A Kapitólium vért akar látni.
És az igazi harc csak most kezdődik.


Katniss és Peeta megnyerték az Éhezők Viadalát, így ők és családjaik megmenekültek az éhezéstől, de a fiatalok nem ülhetnek nyugodtan a babérjaikon. Vár rájuk a Győzelmi Körút, ismét csak a tévénézők árgus szeme előtt.
A kötelező udvariaskodás unalmát azonban döbbenet és félelem váltja fel, amikor hírét veszik, hogy lázadás készül a Kapitólium ellen. Snow elnök sosem habozott lesújtani az engedetlenekre, és most is ott csap le, ahol senki sem várja. Emberek halnak meg, családok lesznek földönfutók, Katniss és Peeta pedig újabb küzdelemre kényszerülnek, ahol a tétek még nagyobbak, mint korábban.


Sokáig állt a polcomon, pedig már szülinapomra megkaptam, de nem akartam belekezdeni, mert mindenhonnan csak azt hallottam, hogy iszonyú nagy függővége van, és a harmadik rész csak november 17-én fog megjelenni itthon.
Múlt héten viszont belekezdtem, mivel Az Olvasók Viadala kihívás második havi témájának kifejtéséhez már azért szükség van a második kötetben történtek ismeretére. Szóval elolvastam. És a Futótűz is olyan gyorsan elrepült, mint Az éhezők viadala. No ezzel nem azt mondom, hogy 400 oldalasnak kéne lennie, mert isten ments', tökéletes hosszúságúak, de ott van bennem, hogy tovább, tovább, tovább akarom olvasni.
Viszont az előző kötettel ellentétben, itt nekem már volt pár kisebb gondom, de vágjunk is bele!


Megnyertük a Viadalt, mindennek szépnek és jónak kéne lennie, csak nem Collins Panemében. Ahogy a fülszövegből is kiderül, lázongani kezdenek az elnyomott körzetek, és ezért ki mást, ha nem Katnisst hibáztatnák?
A könyv első fele nem igazán izgalmas. Lassú felvezetésnek mondanám, egy-két elejtett információ morzsával.
Bár nem izgalmas, azért érdekes, mert újabb dolgokat tudunk meg a panemi szokásokról és miegyébről.
A szerelmi szálakba is belegabalyodunk; én személy szerint Peeta oldalán gabalyodtam ki, hehe.
Tehát ez egy kicsit furcsa volt nekem, Collinstól azt szoktam meg, hogy a sztori csak pörög és pörög, most viszont lejjebb vette a sebességet.
Ezenkívül ami valami hihetetlen módon irritált, és ez a fordítás hibája, az eredeti nem ilyen, az pedig a szleng.
Az első könyvben egy fia szlengszóra nem emlékszem, itt meg egymás hegyén-hátán. Persze, a szleng nem rossz, de csak a megfelelő helyen és időben. Panemben, Katniss szájából ezek nem jók. Egyszerűen idegennek tűnik, mintha random beledobált volna pár szót viccből a nyomdász. Remélem a harmadik rész fordításában ez már nem jelenik meg.


Na, de a szleng-sokkon éppen túltéve magamat, Collins egyszer csak a képembe vág egy fordulatot. És hűűű. Onnantól látástól-vakulásig olvastam, vagyis inkább a könyv végéig. Nem vakultam még meg.
Ezután meg úúúú és áááá, csak zajlanak az események, kapkodtam a fejem, hogy "Nem igaz! Ilyen aztán nincs, elutasítom, elutasítom, I'M PEETA MELLARK'S GUARDIAN ANGEL, YOUR ARGUMENT IS INVALID".


Collins fantáziája kegyetlen és határtalan. A szerelem szempontjából még mindig nem esik át a ló másik oldalára, a jelen idő még mindig nem zavar, a karakterek fejlődnek és szépek.
Katniss és Peeta nekem örök kedvenceim maradnak, nagyon szeretem a karakterüket.
Gale-ről még mindig olyan keveset tudok, hogy nem tudom közel érezni magamhoz, és Katniss-szal sem igazán tudom elképzelni.
A mellékszereplőgárda (hahó, Pike! itt a példa!) egyszerűen zseniális, és nem csak a régi ismerősök köszönnek vissza (Prim, Haymitch, Cinna stb), hanem újak is érkeznek. Finnicket említeném meg, mert őt nagyon megkedveltem, már van is egy teóriám a harmadik résszel kapcsolatban, és Finnick is fontos szerepet tölt be benne.
Itt megjegyezném, hogy Collins névválasztásai olyan szinten zseniálisak, hogy az elmondhatatlan. Mindenkié különleges, beszédes és gyönyörű.


És kérem szépen, Rachel Caine, így kell függővéget írni! Hogy az olvasó a falhoz akarja csapni a könyvet. Hogy a következő részt követelje napokig. Hogy az agya azon kattogjon, ezután mi történhet még?
Annyi biztos, hogy izgalmas harmadik rész elé nézünk. Nem hiszem, hogy Panem hirtelen felvirágozna és minden csudijó lenne, mert azért egy ilyen disztópiás világot egy rész alatt helyre rakni elég nagy botorság lenne, arról nem is beszélve, mennyire hiteltelen.
November17November17November17November17November17 óóóó hol vagy már?




Kedvenc karakter: Katniss, Peeta, Finnick, Haymitch
Nagyon nem kedvelt karakter: -
Ami tetszett: a világ, a karakterek, a cselekmény, a szerelmi szál, a függővég
Borító: 5/5
Történet: 4,5/5
Karakterek: 5/5
Összességében: 5/5
Kiadó: Agave. 2010


Spoileres!!! rajongói előzetes



2011. október 8., szombat

Aprilynne Pike: Szárnyak (Wings)


„Aprilynne Pike első regénye, a Szárnyak, egy első könyves szerző bámulatos bemutatkozása. Az általa életre keltett mesevilág leleményességével csak a történetben elhelyezett csavarok bája veszi fel a versenyt.” – Stephenie Meyer, a Twilight saga szerzője
Mágia és összeesküvés, szerelem és veszély – ebből a nagyszerű regényből kiderül, hogy eddig szinte semmit sem tudtál a tündérek világáról.

Na, hát az biztos, hogy ez olyan "tündéreket" mutat, amiről még életedben nem hallottál.
Több rosszat olvastam róla, mint jót, de ennek ellenére próbáltam pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, mert példának okáért sok rosszat írtak a Csitt, csitt-ről is, nekem pedig egészen tetszett. Viszont ez a könyv számomra egy nagy, nagy NEM.


"Bámulatos egy első könyves szerzőtől."  olvashatjuk a borítón Stephenie Meyer ajánlását. Úgy állunk, hogy Meyer nénit igen megszerettem A burok után, és őszintén kíváncsi vagyok, miért mondta ezt erről a könyvről. Ha bámulatos első könyvet akar olvasni - és hogy témában maradjunk, tündéreset -, akkor valaki a kezébe nyomhatná Melissa Marr Tündérvilágának első részét. Az sem tökéletes, na de első könyves írónőhöz képest kifejezetten remekül sikerült. Azonban merüljünk el jobban a Wings-ben.


FIGYELEM! Aki nagyon szereti, az inkább csukja be a szemét, és szépen ugorja át ezt a bejegyzést. [szarkasztikus lehetek]
EZENKÍVÜL! Pike "világával" kapcsolatban nyílt lapokkal fogok játszani, vagyis, A KÖNYVBEN SZEREPLŐ TÜNDÉRKÉK VILÁGÁRA ÉS MŰKÖDÉSÉRE SPOILER VESZÉLY ÁLL FENN! Én szóltam.


Két darab (na jó, legyen három) pozitívumot tudok megemlíteni a könyvvel kapcsolatban. Az első a szép borító. Mert az, szép és figyelemfelkeltő, noha egyben csalóka is, főleg a címmel párosítva. Ha ránézünk,  óhatatlanul is az első gondolatunk, hogy azok ott szárnyak, és mivel a címe is Szárnyak, akkor tuti repkedő tündérekről fogunk olvasni. Kutyafülét habbal meg cseresznyével. A cím ennél jobban nem is lehetne idegen a könyvhöz. Komolyan, semmi köze nincs a kettőnek egymáshoz. Mert itt a tündérek aztán nem repülnek, de erre majd később kitérünk.
A második pozitívum, hogy miután 200-220 oldalon keresztül a nagy semmiről olvashatunk, végre ténylegesen történik is valami, ami picit felkelti az érdeklődést.
A harmadik pedig, hogy az alapjáraton üresfejű és buta főhősnőnkről kiderül, hogy valójában rendelkezik ám aggyal, csak lusta, vagy épp nem akarja használni.



Most pedig következzenek a negatívumok, amik sajnos sokan vannak.
Első és egyik legnagyobb problémám, hogy olyan volt, mintha a Twilight tündéresített változatát olvasnám. Biológia órák tömkelege, amin véletlenül a helyes és nagyon okos, intelligens, biológus zseni srác a padtársunk, David. Természetesen a romantikus jelenet az erdőben el nem maradhat vele.
A másik - misztikus - oldalon áll Tamani, akinek az arca tökéletesen szimmetrikus és gyönyörű, na meg rejtélyes és vele játszódik le egy ominózus rétes jelenet is. No meg persze tudja a főhősnő (Laurel) égető kérdéseire a választ, amiket miután elmond neki, a  csaj nem képes elhinni. Ami elég abszurd, hiszen egy virág nőtt a háta kellős közepére, innentől már csak egy lépés, hogy létezik az emberen kívül más faj. De ez bizonyára csak az én nézőpontom.



Tehát mint említettem párszor, Laurel egyszerűen buta. Kevés nála rosszabb főhősnővel találkoztam eddig.
Azonban mindannyian tudjuk, hogy az idegesítő főhősöket kompenzálni tudja pár remek mellékszereplő. Nos, itt a mellékszereplőgárda konkrétan nulla.  Még a könyv elején Pike elénk rak egy tucat gyereket, hogy na, ők itt David barátai, nosza ismerkedj meg velük, Laurel! Aztán ebből az egész baráti körből David és Chelsea marad meg "barátnak", ők fognak még később is színre lépni. Majd David óh-életem-nagy-szerelme lesz, vagyis mínusz egy barát, maradna Chelsea.
Maradna, mert hiába szerettem őt (ő volt az egyedüli, akivel igazán szimpatizáltam!), ha 4 jelenete volt, akkor sokat mondok. Végül is igaza van Pike-nak, minek kellenek egy tinédzser lánynak barátok? ÉRTELMES barátok? Sőt, kinek kellenek mellékszereplők? Fölösleges mind. *szarkazmus*



A cselekményről nem sokat tudok mondani, mert igazából alig van miről beszélni. A mitológiája abszolút össze van kutyulva, még Arthur király meg Excalibur is van itt.
Na, és most itt kitérnék a címre és borítóra. Szárnyak. Általános kép a tündérekről, hogy van szárnyuk. A könyv címében is benne van, sőt a fülszövegben odaírják, hogy tündérekről fogunk olvasni. Erre minden várakozást ledöntve, növényeket kapunk. Két lábon járó, beszélő virágokat. Akiknek a hátára virág nő, és azzal szaporodnak, szexelni meg csak kedvtelésből szexelnek (milyen szép példát mutathat ez mondjuk egy 13 éves gyereknek...). Nem is akarom ezt tovább ragozni, számomra ez a tündérmitológia megszégyenítése. Legalább ne tündéreknek hívná őket.



Viszont ami a legjobban felháborított, az az, hogy tömve van logikai bakikkal. Pedig Pike hálát rebeg a szerkesztőjének a köszönetnyilvánításban, de azért valaki a körmére nézhetne annak a szerkesztőnek.
Lehet, hogy csak én emlékszem rosszul a nyolcadikos biosz tananyagra, és az elmúlt másfél év vágyakozása az orvosi egyetem után is csak légből kapott hülyeség volt, és valójában nem hogy a neurológiáról nincs fogalmam, de alapvető létfunkciók működésével kapcsolatban is tévhitben élek, DE!
Tudtommal, mi, emberek, belélegezzük a levegőt, ami nagyrészt nitrogénből, kevesebb résznyi oxigénből és egyéb gázokból áll. A tüdőnkben gázcsere megy végbe, vagyis a szervezetünk felveszi az oxigént, a szén-dioxidot pedig leadja.
Erre jön Pike, és a 164. oldalon ezt akarja velem elhitetni: 

"...tartsd vissza a lélegzetedet tíz másodpercig, hogy a tüdődnek legyen elég ideje szén-dioxiddá alakítani..."
Egy ekkora bődületes hülyeséget, kedves szerkesztő, nem szabad kiadott könyvben benne hagyni. Ezért fizetnek, hogy többek közt az ilyen baromságokat kiszűrd.  


Mindent egybevetve, a sok remek YA fantasy (és ebbe beleértvén Melissa Marr Tündérvilágát is) után ez nagyon gyatra volt. Első könyves írótól is. Unalmasnak és tündér-megszégyenítés-nek mondanám. (De azért igen, el fogom olvasni a következő részeket, mert persze sorozat ez is. Az a fránya divat...)




Kedvenc karakter:  Chelsea

Nagyon-nem-kedvelt-karakter: Laurel
Ami nagyon tetszett: -
Borító: 5/5
Történet: 2/5
Karakterek:  1/5
Összességében: 2/5
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó, 2010