Visszatérés IV. /utolsó kör/

(Itt szeretném zárójelben megjegyezni, hogy múlt héten volt a szülinapom, és a szüleimtől egy Kindle-t kaptam :'))) Úgyhogy még több angol nyelvű könyvről várható majd bejegyzés, valamint szerintem többet is fogok így olvasni.)

Kendare Blake: Anna Dressed in Blood (Vérbe öltözött Anna) - 6/5
(Anna I)

Nem is emlékszem, mikor olvastam utoljára olyan könyvet, aminek minden szavát imádtam, és semmi hibát nem találtam benne. Már az első fejezetben egy olyan atmoszférába kerültem, mint amilyen a Supernatural (Odaát) első 3 évadára  volt jellemző, amit imádok, szóval már itt megfogott az egész, és nem is engedett el többet. Cas, a főszereplő, eszméletlen jó volt, nagyon örültem, hogy az írónő egy hiteles pasit elevenített meg az olvasó számára. A mellékszereplők lassú bevonása a természetfeletti forgatagba szintén nagyon jól lett kivitelezve. Aztán ott van Anna, természetesen. Magával ragadott a karaktere, a háttértörténete, igazából mindene.
A könyv, nos, inkább Cas humora is kedvemre való volt, pont olyan kissé száraz, intelligens volt, mint amilyet szeretek.  A történetvezetése is nagyszerű volt, csak olvasni és olvasni akartam tovább. Annyira elsodort magával, hogy meglepetéseket is okozott... No meg a vége. Alig várom, hogy olvassam a folytatást!

Gayle Forman: Hová tűntél? - 5/5
(Ha maradnék II)

Gyönyörű könyv, tele érzelmekkel, zenével, megtört fiatalokkal, akik próbálják összeragasztani a lelküket. Igazán nem tudok róla mit mondani, magával ragadott, és nem engedett... Adamet szinte végig csak meg akartam ölelni, plédbe bugyolálni, a kezébe nyomni egy bögre forró teát, és utána szépen hagyni elaludni.
Nagyon szerettem. A végét is. Mindent.

Stephanie Perkins: Anna and the French Kiss (Anna és a francia csók) - 5/5

Imádnivaló könyv, nyárra tökéletes, laza kis olvasmány.
Nagyon tetszett a párizsi helyszín, jó volt más helyről is olvasni, nem csak az átlagos amerikai/angol városokról. Anna karakterét könnyen megszerettem, lenyűgözött a mozik/filmek iránti őszinte rajongása is. A mellékszereplőket is kedveltem, és igazából semmi nem is bosszantott... Talán a végén lévő huza-vona egy csöppet, de efelett szemet lehet hunyni szerintem.
Amit mindenképpen ki akartam emelni, az St. Claire. Imádnivaló srác, ezen felül azt nagyon imádtam, amit Perkins csinált. Nem csak dobálózott azzal, hogy ezt és ezt mondta St. Claire azzal az édes angol akcentusával, hanem tényleg angolul beszélt. Tényleg olyan szavakat adott a szájába, amit az angolok használnak, és egyszerűen rajongtam minden ilyen mondatáért. Hiteles volt. Nyilván ezt fordításban nem lehet átadni, úgyhogy ez elveszett a magyarul olvasók számára. Ugyanakkor ez szerintem csak a hozzám hasonló angol nyelv bolondjainak számít igazán. :D

Ally Carter: Görbüljek meg, ha igazat mondok - 5/5
(Cammie, a Kaméleon II)

Sokkal jobban tetszett, mint az első rész, bár azt meg kell hagyni, hogy elég sokat ült szegénykém a polcon, mire elolvastam.
Még mindig elvarázsol a kémvilág, ahogy Cammie kém szemmel látja a világot. Na meg a humor, a jó kis kém humor, ami mindig megnevettet. Mondtam már, hogy imádom a bentlakásos iskolákban játszódó sztorikat? Ez még egy nagy pluszt is hozzáad ehhez a sorozathoz.
Örültem, hogy most egy olyan pasi került a képbe, aki nem a sötétben tapogatózik, hanem benne is van a dolgok közepében.  Igazából rendkívül kellemes olvasmány volt, néhol meglepett, tetszett a történetvezetése is. Mindenképpen folytatni fogom a sorozatot, azonban angolul (mivel a kiadó tudomásom szerint nem folytatja a kiadását).

Isabel Abedi: Sosem látott világ - 3*/5

Úgy érzem, nem én voltam a célközönség. Jó kis könyv, a 12-14 éves korosztály szerintem teljes mértékben élvezné. Én sajnos többnyire untam, mivel többet látott (mind a 18 évemmel:)) és többet olvasott ember vagyok, baromira átláttam az egészet, kitaláltam a fordulatokat, nem volt meglepő cseppet sem. A főszereplők is ugyebár 12 évesek, és most tanultam meg, hogy ők már túl kicsik nekem. Frusztrált, hogy eszméletlen egyértelmű és egyszerű dolgokat nem következtettek ki.
Egy idézet nagyon tetszett, egy bennem kavargó érzést végre szavakba öntött valaki.
Nagyon tetszett az építészeti aspektusa, és ahogy magyar kötöttségű dolgok is feltűntek többször is. A végével kapcsolatban vegyes érzéseim vannak, de szerintem a célközönségnek megfelelően lett lezárva. Nekem túl tökéletes lett, valószínűleg azért, mert szeretem a realitást a fantasy történetekben is. :)

Visszatérés II.

Delphine de Vigan: No és én - 5/5

Talán a legnehezebb olyan könyvekről nyilatkozni, amik nagyon megérintenek, és nagyon tetszenek. Valahogy sosem sikerült megtalálni a megfelelő szavakat. A No és én a lelkem mélyéig elért, és ott éreztem a hatását. Sok dologgal kapcsolatban felnyitotta a szememet, kicsit formálta a gondolkodásmódomat, és a szívemet is megszorongatta mindennek tetejében. Ajánlani tudom azoknak, akik mélyebb tartalmú, és egészen különleges regényekre is nyitottak. Nem hosszú könyv, de szerintem megéri rászánni egy délutánt.



Kerstin Gier: Smaragdzöld (Időtlen szerelem 3) - 5/5

Elérkeztem egy újabb sorozat végére. :) Nagyon tetszett, csak úgy fogytak az oldalak, ahogy azt az előző két résznél megszoktam. Gideon fejlődését nagyon értékeltem, ezért a szívembe is zártam teljes mértékben.
Az egyetlen dolog, amit kifogásolnék, az a végén van. Nem nevezem nevén, mert nem akarok spoilerezni. Azért nem tetszett az az elem, mert szerintem túlzott fluff lett az egész, kicsit akár nyálasnak is mondhatnám. Too much.
Azonban ettől függetlenül az egész nagyon tetszett, a fordulatosság, a karakterek... Szép zárókötet volt.


Elizabeth Noble:  The Way We Were - 4/5

Nem nagyon szoktam kimondottan csak romantikus, minden fikciótól mentes könyveket olvasni (és az a pár, ami ilyen, az is többnyire YA). Azt hiszem, ez volt az első ilyen olvasmányom, felnőtt szereplőkkel, a mindennapi élet gondjaival, nehéz döntésekkel. Kellemes kikapcsolódást nyújtott, tetszett... de. Annyira nem vett le a lábamról. A borítón egy idézet azt ígéri, hogy lehetetlen sírás nélkül befejezni a könyvet, de én emlékeim szerint sajna nem hullattam egy könnycseppet sem. Picit befejezetlennek is éreztem, de azért nem mondanám időpocséklásnak az elolvasását. :)

Neil Gaiman: Sosehol - 5/5

Gaiman eddigi könyveit is nagyon szerettem, de azt hiszem, a Sosehol a kedvencem jelenleg (mármint azok közül, amiket olvastam már:).
Hihetetlenül fantáziadús, és baromi olvasmányos, magával ragadó, fordulatos. Ahányszor csak sikerült leülnöm vele úgy, hogy nem voltam időkorlátok közé szorítva, egyszerűen belevesztem, és csak utaztam egyik különös helyről egy még különösebb helyre. Egyszerűen zseniális darab.




Louisa May Alcott: Little Women (Kisasszonyok) - 4,5/5

És íme egy klasszikus is, végre angolul olvasva! :) Nagyon tetszett, nem is gondoltam volna, hogy ennyire fogom élvezni. Külön örültem annak, hogy nem azon járt a lányok feje, hogy kihez, hogyan, mikor menjenek férjhez. Szinte minden karaktert megszerettem, voltak igazán vicces pillanatok, ugyanakkor komoly gondolatokkal is szolgált,  amit elraktároztam nehezebb napokra. :) Szépen zárult, de volt némi hiányérzetem. Azóta sikerült a filmet is megnéznem, ami az első két könyvet dolgozza föl, szóval a 2. részt így elspoilereztem :D A lényeg: jó adaptáció volt, viszont engem a 2. könyv fejleményei elszomorítottak :( Abszolút nem ezt vártam, teljesen másként képzeltem el Jo jövőjét, a mai napig nem értem igazán a döntését. Pedig ő volt talán a kedvencem a lányok közül, egy túlreagálásán kívül semmi problémám nem volt vele. No mindegy, ettől függetlenül érdemes szerintem elolvasni, kedvenc klasszikusaim sorába beállt.

Visszatérés I.

Hű, egy bő fél év kimaradt. Úgy gondoltam, ami nem megy, azt nem szabad erőltetni. Nem tudtam bőven írni a könyvekről, amiket olvastam, nem jöttek belőlem a szavak, rángatni kellett őket. És ez nem működött, én pedig semmilyen munkát nem adok ki a kezemből. De tegnap elkapott a vágy, és úgy éreztem menni fog most. Minden blogomat felélesztgetem, átalakítgatom.

Jó pár könyvet elolvastam a blogszünet alatt, úgy gondoltam, 2 (esetleg 3) bejegyzés keretében a molyos értékeléseim segítségével rövid, tömör véleményként megjelennek, aztán a frissek már külön posztokat fognak kapni, ahogy az már megszokott. (:

Kelley Armstrong: The Summoning (Darkest Powers 1): 5/5
Ez volt az első könyv, ami beleesett a blog hiátusába.
Miután belekezdtem, egész rövid idő után szidtam magamat, hogy miért hagytam porosodni a polcon fél évig. Nagyon bejött, semmi világmegrengető nincs benne, de szórakoztatott, lekötött, élveztem. Külön örültem, hogy a főhősnő, Chloe, cseppet sem idegesített, kifejezetten jó főszereplőnek tartom. Mellékszereplők terén sem okozott csalódást a könyv, Dereket külön ki kell emelni. Nem a gyönyörű, hibátlan külseje ejtett rabul. :) Mivel nem próbáltam minden erőmmel rejtélyt fejteni, kellemes meglepetésekkel is szolgált a könyv.
Angolul olvastam, a magyar fordításba beleolvastam, nem igazán tetszett.

Aprilynne Pike: Illúziók (Wings 3): 4/5

Fogalmam sincs, azért éreztem-e jónak, mert sokkal rosszabbra számítottam, vagy mert ténylegesen jó volt. Ez örök rejtély marad. :D

Azonban a lényeg, hogy tetszett, nyilván nem volt tökéletes, még mindig megvannak a hibái, de élveztem ettől függetlenül.

Mintha fejlődött is volna az írónő, egészen gyorsan olvastam a könyvet. A története itt-ott kicsit unalmas volt, a csavarok elég tipikusak, de ezt efölött szemet lehet hunyni, ez legyen a legnagyobb hibája. A szerelmi mizéria még mindig teljes lángon lobog, Davidet még mindig nem kedvelem, Tamani is kezdett már idegesíteni a Laurel iránti megrögzöttségével, míg magától Laureltől annyira nem másztam falra. A végén elismerem, picit meglepett, de a függővég annyira nem tépázta meg az idegeimet, látjátok, fél évvel később sem kaparom a falat a folytatásért. Összegezve aranyos kis könyv volt, egynek elment. :)

Kerstin Gier: Zafírkék (Időtlen szerelem 2): 5/5

A Rubinvörös folytatása is elnyerte a tetszésemet, talán jobban is bejött, mint az első rész. 

Tetszik, ahova tart a sztori, ahogy az írónő csavarja dolgokat, és lassanként egyre több mindent tudunk meg, szépen kibontakozik előttünk a sztori. A karaktereket ismét a szívembe zártam, ahogy sodródtak a történések folyamában. Gideonnal kapcsolatban vegyes érzéseim voltak sajnos, reméltem, hogy ezek majd az utolsó részben letisztulnak.

Határozott gyenge pontom maradt Gwen és Gideon korabeli ruhákba öltözése. :)

Simone Elkeles: Tökéletes kémia (Perfect Chemistry 1): 4,5/5

Ettől a könyvtől kissé tartottam, mert rengetegen nagyon szerették, de láttam sok negatív véleményt is. Valamint jómagam igazán szerettem volna imádni, és ezért csücsült a polcomon egy évet. 

Végül imádtam az egészet, mintha a 3MSC könyvváltozatát olvastam volna (nyilván rengeteg eltéréssel, de a hangulat és a jó pár hasonlóság!), rabul ejtett.
Kliséhalmaz a könyv, közhely klisék hátán, és eszméletlen romantikus, de pont ettől olyan egyszerű olvasni, és ha nem játszanak az előbb felsorolt dolgok az idegeinkkel, akkor rettentő egyszerű el is veszni benne. 

Az egyetlen problémám a könyvvel az utolsó jelenet volt, az már nekem is sok volt. Túl sok fluff, cukor, hab, rózsaszín. Annak ilyen neten elérhető extrának kellett volna lennie, szvsz.

Julia Bell: Súlyos: 3,5/5

Ez volt az első olyan általam olvasott könyv, amelynek középpontjában teljes egészében az étkezési zavarok álltak. Pontos viszonyítási alapom tehát nem volt, de mégis úgy éreztem, hogy Julia Bell nem dolgozta föl igazán jól a témát.
Az oka ennek, hogy bár nyíltan, szókimondóan kezelte az étkezési zavarokat, nem takargatott semmit, a főszereplő lányt viszont hihetetlenül felszínesen mutatta be. 

Ezért sose tudtam, mit érez, mik motiválják a cselekedeteit. Ennél zavaróbb volt, hogy egyik oldalról a másikra változott meg a személyisége, hozzáállása állandóan. 

Nyilván azért tanulságos volt elolvasni, nem ferdített a tényeken. Fogok még ebben a témában olvasni, reméljük, azokkal jobban meg leszek elégedve. :)

John Green: Alaska nyomában (Looking For Alaska)

Első pia
Első balhé
Első csaj
Utolsó szavak

A tizenhét éves Miles Haltert elbűvölik a híres emberek utolsó mondatai, és unja otthoni biztonságos életét. A középiskola után rábeszéli szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert abban bízik, ettől talán megváltozik addigi unalmas élete. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, az okos, vicces és halálosan szexi lánnyal, valamint Chippel, az ösztöndíjas zsenivel, aki kollégiumi szobatársa lesz.
Százhuszonnyolc nap alatt Miles élete gyökeresen megváltozik, miközben Alaskát önpusztító viselkedése a végső tragédia felé sodorja.

Akik sokat olvasnak, azok már biztos találkoztak olyan könyvekkel. Amiknek nem minden sorával értünk egyet, de mégis szeretjük. Amikre nem mondjuk, hogy tökéletesek, mert mindenben van valami hiba, azonban ezek a nagyon jók közül is egy kicsit kiemelkednek. Olyan könyvek, amiknek a cselekményére nem emlékszünk pár hónap után teljesen tisztán, de nagy vonalakban azért megvan még. Ezek azok a könyvek, amelyek íróinak nem feltétlen a szórakoztatás volt az elsődleges célja. Volt egy üzenetük, valami, amit meg akartak osztani másokkal. És ezt egy történeten keresztül juttatták el végül hozzánk. Szereplőket kreáltak, felöltöztették őket, megtöltötték őket élettel, és ők adták át az üzenetet.

Nem fogok belemenni a könyv elemezgetésébe. Három hónapja olvastam, de akkor, miután bezártam a könyvet az utolsó szó elolvasása után, még akkor sem tudtam volna úgy írni róla. John Green egy zseniális ember, nagyszerű gondolatai vannak, nagyon sokban hasonlít a világnézete az enyémhez, és nagyon hálás vagyok neki ezért a könyvért. Ha maga a történet, a szereplők, minden más katasztrófa lett volna (nem volt az), az alábbi idézet miatt akkor is azt mondtam volna: mindenképpen megérte a ráfordított időt. Újra és újra elolvasnám.

"- Istenem, nem akarok olyan ember lenni, aki csak üldögél, és arról nyavalyog, hogy mi akar lenni. Én egyszerűen csinálni akarom. A jövő elképzelése is egyfajta nosztalgia. 
- Micsoda? - kérdeztem.- Egész életedet labirintusba zárva töltöd, azon töprengsz, hogyan szabadulsz ki egy nap, és milyen nagyszerű érzés lesz. Elképzeled a jövődet, de soha nem valósítod meg. Csak arra használod a jövőt, hogy segítségével elmenekülhess a jelenből."

És még egy magával ragadó idézet, amely már inkább karakterközpontú:

" - Shhh - mondta. - Alszom.Csak így egyszerűen. Százötven kilométeres sebességről a pillanat törtrésze alatt alvásra váltott. Rettenetesen szerettem volna lefeküdni mellé a díványra, átölelni, és elaludni. Nem dugni, mint a filmekben. Nem szeretkezni. Csak együtt aludni, a szó legártatlanabb értelmében. De nem volt meg hozzá a bátorságom, ráadásul tudtam, hogy barátja van, továbbá én béna voltam, ő meg fantasztikus, én reménytelenül unalmas, ő meg végtelenül elbűvölő. Így aztán visszamentem a szobámba, rávetettem magam az alsó ágyra, és arra gondoltam, ha az ember eső volna, én szemerkélnék csupán, de ő maga lenne a hurrikán."

 

Kedvenc szereplő: Alaska
Nagyon nem kedvelt karakter: -
Ami nagyon tetszett: kábé minden
Borító: 2/5 (nagyon nem tetszik, nézzétek meg ezt, ezt vagy ezt. Gyönyörűek.)
Karakterek: 6/5
Történet: 5/5
Összességében: 6/5
Kiadó: Gabo, 2011

 

Neil Gaiman: Amerikai istenek (American Gods)

Mike Ainsell három évet töltött börtönben, ám a sorscsapások ezzel nem értek véget számára. Szabadulása előtt néhány nappal felesége és a legjobb barátja meghal egy autóbalesetben, így azután első útja a temetésre vezet. Útközben találkozik egy furcsa idegennel, aki Szerda néven mutatkozik be, és munkát kínál Mike-nak. A büntetett előéletű férfinek nincs más választása: elfogadja az ajánlatot, nem sejtve, hogy ezzel különös, természetfölötti események sodrába  kerül. Fokozatosan derül fény Szerda sötét tervére, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a mindennapi élet felszíne alatt különös háború dúl, amelynek tétje nem más, mint Amerika lelke...


Majdnem elájultam, és nem akartam hinni a szememnek, mikor a városi könyvtárban az egyik polcon megláttam ennek a csodának a gerincét. Gaiman szerelem volt első olvasásra, és az Amerikai istenek mostanság ritka kincsnek számít, boltokban nem is lehet már kapni. Neil Gaiman könyvei közül talán ez érdekelt a legeslegjobban. A címe már első körben megnyert magának: Amerikában játszódó sztori, amiben istenek szerepelnek? Gaiman tollából? Csak jól sülhet el. Őszintén bevallom, a fülszöveget akkor olvastam először, mikor ide begépeltem, szóval számomra minden sora újdonság volt.

Elég sokáig olvastam, de ez szerintem jellemző lesz rám, akármelyik Gaiman művet olvasom. Szeretem emésztgetni, jól megrágni a dolgokat. Ami ennek a könyvnek az esetében nem is árt, jól tele van pakolva minden finomsággal.

A mitológiára nem lehet szavakat találni. Istenek. Nyilvánvalóan pogány istenekről van szó, mert csak azokból van több. Ők nálam már a Supernatural (Odaát) című sorozatban is befutók voltak, mindenféle népek különböző istenei (az első évadban például egy falu lakói egy pogány istennek áldoznak fel minden évben egy párt egy termékenységi rituálé keretében, hogy az isten biztosítsa számukra a jó termést).
Nos, ebben a könyvben aztán ömlesztve van. Vannak régi viking istenek, oroszok, egyiptomiak, germán eredetűek, szlávok, japánok, de még egy dél-afrikai isten is tiszteletét teszi.
Jogosan merül fel a kérdés, hogy hogyan is kerültek ők Amerikába? Hát felfedezték az új világot, és mivel köztudottan a pogány isteneket a híveik éltetik, mikor az emberek bevándoroltak Amerikába, hozták őket is magukkal.
Aztán még lesznek itt új istenek is, amik meg sem fordultak még soha a fejemben. Bár belegondolva, hogy mennyi buta dolgot imád manapság az emberiség, így már kézenfekvő ez az ötlet.

Tehát mitológiában rendkívül gazdag kötetről van szó, ám a főszereplőnk, aki szemén keresztül végigjárjuk ezt az utat, nos, ő ember. Börtönből szabadult, a feleségében és barátjában csalódott férfi. Éppen ezért ennek a karakternek (meg a többinek is egyébként) elég durva stílusa van. Úgy értem, elég sokat beszélnek csúnyán. Persze nem minden harmadik szó káromkodás, hanem ott és ahol kell, ott van. Ettől is olyan valószerű az egész, nyilvánvalóan egy volt fegyenc nem fog finomkodva társalogni. A lényeg azonban, hogy ez nem viszi el az egész könyvet valami alpári vacak szintjére. Viszont akik érzékenyek az ilyenre, azok inkább ódzkodjanak tőle.
Emellett Gaiman sodró stílusa is végig ott van a műben. Határozottan, már-már elegánsan kalauzol végig ezen a sztorin bennünket.
A fő szál természetesen Mike (aka Árnyék)-hoz és Szerdához köthető, azonban felbukkannak epizódok is. Ezek rendkívül érdekesek, és van, amelyik csak később nyer értelmet. Az első epizódnak például a könyv vége felé lesz értelme, bár mikor elolvastam, enyhén szólva sokkolt. Olyan durr, belevágtak a mély vízbe, kétszer végigfutottam a szövegen, hogy tényleg az van-e leírva, amit olvastam az imént.
 Szerintem zseniálisan lett felépítve az egész könyv.

Én személy szerint végig azt hittem, hogy mindent értek, és semmi sem kerüli el a figyelmem. Ehhez képest a végén olyanokat koppantam, hogy azt még Amerikában is hallották. A fejemet fogtam, hogy egyes dolgok hogyan kerülhették el a figyelmemet, pedig így visszatekintve annyira egyértelműnek tűnik minden. Ráadásul nem csak az "istenes" szálon vannak rejtélyek, hanem a sima, emberi világban is, amin nem is töprengtem, mert a fantáziám a másik irányba vitt. Ez teszi nagyon élvezhetővé egyrészről a könyvet.
Másrészről a mitológia alatt nem csak a szereplő isteneket értettem, hanem a "helyszíneket", ahova elkalauzolnak minket, a dolgok amiket tettek. Nagyon érdekes, magával ragadó. A virrasztás a kedvenc részeim közé tartozik.

A karakterek szintúgy zseniálisak voltak. Árnyék összetett és remekül motivált karakter, gázos múlttal, gázos jelennel, és szerintem a jövője is gázos. De ettől még remek szereplő volt.
Szerda rafinált volt, tetszett, amit csinált, bár nem mindig értettem vele egyet.
És most felsorolhatnék egy rakat istent, mert mindegyiket (mindegyik régi istent, hogy pontos legyek) megszerettem.

Nem tudok már mit mondani erről a remekműről, tényleg nagyon nehéz olyanról írni, amit egyszerűen imádtál.
A mitológiáért teljesen odáig voltam, mondtam már? Ja, igen. Hupsz.
Gaiman rajongóknak kötelező darab. Meg mindenkinek, akit érdekel a mitológia, és szereti a csavaros, érdekes történetvezetést.

Ó, és még mielőtt elfelejtem. Az Agave idén tervezi újra kiadni ezt a könyvet, és a facebook oldalukon a bal oldalon látható borítót tették közzé. (Szerintem gyönyörű, a bölény is ötletes, a város lent meg tényleg amerikai. Viszont kicsit így fura, az eredeti szerintem jobban passzol, mert a sztoriban Árnyék többnyire úton van.)

Kedvenc szereplő: Árnyék, Odin, Loki, Easter
Nagyon nem kedvelt karakter: az új istenek
Ami nagyon tetszett: MITOLÓGIA!, a sztori végén a csavarok
Borító: 5/5
Karakterek: 6/5
Történet: 6/5
Összességében: 6/5
Kiadó: Szukits, 2003

Maggie Stiefvater: Örökké (Forever, Wolves of Mercy Falls #3)

akkor...

Amikor Sam megismerte Grace-t, ő farkas volt, Grace pedig ember. Sam végül megtudta, hogyan lehet ember, szerelmük a különös távolságtartásból a közös élet intenzív közelségévé változott. 
most...
Itt véget is érhetne a történetük. De Grace nem maradhat ember. Ezúttal ő a farkas. És Mercy Falls farkasait egy végzetes, különös vadászat fenyegeti.
örökké...
Sam bármit megtenne Grace-ért. De képes-e egyetlen fiú és egy szerelem megváltoztatni az ellenséges, veszett világot? A múlt, a jelen és a jövő összeomlani készül, egyetlen pillanatban - élet és halál pillanatában. A búcsú vagy az öröklét pillanatában.


Ismét egy trilógia végére értem. Mercy Falls farkasainak nehéz búcsút mondani, hiszen Maggie az egyik kedvenc írónőm, imádom minden sorát, amit leír, és ez a három könyv egy csodálatos utazás volt.

A Linger, mikor anno olvastam tetszett, és nagyon vártam a folytatást, ami kicsit döcögősen, de elért kis hazánkba is. A külsőségeken először túlesnék:  szerelmes vagyok a borítóba! Mikor először neten megláttam, hogy nem is piros lesz, hanem ilyen barnás, elég csalódott lettem. Azonban mikor kézhez kaptam a kötetemet, tátva maradt a szám. Valami elbűvölően csodaszép bronzos fényű a borító, és komolyan sokkal jobban tetszik, mintha piros lett volna. Ezenfelül pedig barnás betűkkel van nyomtatva a könyv, ami szintén nagyon tetszett nekem. Tehát külsőre tökéletes lett ez a kötet.

Ami a belsőt illeti, hát az is remek volt. Imádtam Maggie minden egyes sorát. Annyira szépen játszik a szavakkal, hogy azt sem tudom, mit kezdjek magammal, mikor olvasok, mert nem tudom kifejezni az érzéseimet. Maggie a mondanivalóját, - ami ebben a kötetben leginkább a konfrontálás volt, a saját magunkkal, az akadályokkal és a félelmeinkkel való szembenézés - minden gondolatát valami fenséges stílusban veti papírra. Csodálatos hasonlatai, metaforái vannak, amiken sokszor elgondolkoztam. Olyan szavakat használ olyan szövegkörnyezetben, ami nekem eszembe nem jutna, de mégis nagyszerűen működik.

"Az élet olyan süti volt, ami a pulton jól nézett ki, de amikor beleharaptam, fűrészpor és só lett belőle."

"Az öngyilkosság a szavatosságom lejárati ideje lett, az a nap, ami után már nem kell próbálkoznom."

 És még egy utolsó, utána ígérem folytatom az elmélkedésem, de ezt muszáj:

"Aztán játszani kezdtem. G-dúr variációkat. A G az emberiség által ismert legszebb akkord, végtelenül boldog. El tudtam volna élni Grace-szel egy G-dúr akkordban, ha hajlandó lett volna. Mindent, ami egyszerű és jó volt körülöttem, magába foglalt ez az akkord."

 Ahogy az utolsó idézetből kiderül, Sam még mindig nagyon-nagyon szereti Grace-t. És Grace is Samet. Számomra ők már annyira összetartoznak, hogy képtelenségnek tartom akár csak elképzelni is, hogy elválasszák őket egymástól. Ugyanakkor ebben a részben Grace nekem egy kicsit távolinak tűnt. Egyáltalán nem éreztem közel magamhoz, és vele együtt Sam is eltávolodott tőlem egy picit. Mint karaktereket persze szeretem mindkettőjüket, de valahol úgy éreztem, hogy ez a könyv határozottan Cole-é volt.

Ebben az egész sorozatban és világban az én emberem Cole volt. Minden kis mozzanatát imádtam.
Már ott kezdődött, hogy - csakúgy mint Sam - neki is kemény problémái voltak a múltban. Ráadásul Cole elég nehezen birkózik meg ezekkel a dolgokkal. Tehát meglehetősen mély a karaktere, és él. Annyira egyedi, annyira megismételhetetlen, hogy egyszerűen életre kel a lapokon.
Imádtam a - néhol keserű - humorát, azt, hogy Samet Ringónak hívta. Imádtam, ahogy Isabelt piszkálta folyamatosan, imádtam a kettejük közötti kémiát.
Meglehetősen szomorú volt ez a kötet, de valódi könnyeket csak és kizárólag Cole tudott belőlem kicsikarni. Az egyik legzseniálisabb férfi karakternek tartom, akikről eddig olvastam.

A történet, ahogy azt már megszokhattuk, nem rohan. Ugyanakkor nem is olyan lassan folyó, mint a Linger volt. Úgy érzem, hogy Maggie itt pont eltalálta az arányokat. Nagyon tetszett, ahogy bevont szereplőket, ahogy alakította az eseményeket, ahogy karaktereket szakított el és hozott össze (Sam és Beck jeleneténél összeszorult a szívem).

A vége az, ami kritikus pont lett a rajongók körében. Sokaknak nagyon nem tetszett, én viszont elégedett vagyok vele. Semmi konkrétat nem nyom le a torkunkon, hogy ez már pedig így lesz, és kész. Lezárta, de mégis valahogy az olvasókra hagyta, hogy döntsék el, kinek mi lesz a végső sorsa.

Kedvenc szereplő: Cole
Nagyon nem kedvelt karakter: -
Ami nagyon tetszett: Maggie fergeteges stílusa, a karakterek kapcsolatai
Borító: 6/5
Karakterek: 6/5
Történet: 6/5
Összességében: 6/5
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó, 2011

Suzanne Collins: A kiválasztott (Mockingjay)

Figyelem! A fülszöveg és a bejegyzés spoilereket tartalmaz az első (Az éhezők viadala) és a második (Futótűz) kötetekre!


Bár minden ellene szólt, Katniss Everdeennek kétszer is sikerült élve kikerülnie az Éhezők Viadalából. Túlélt minden megpróbáltatást, de még mindig nincs biztonságban. Mert a Kapitólium bűnbakot keres a lázadás miatt. Snow elnök pedig egyértelművé tette: a Kapitólium haragja elől senki sem menekülhet. Sem Katniss családja, sem a barátai, sem pedig a 12. körzet lakói.


De közeledik a végső forradalom ideje. Amikor a nép végre szembeszáll a Kapitólium zsarnokságával. És ebben a forradalomban Katnissnak döntő szerepe lesz. Az ő bátorságától, kitartásától és eltökéltségétől függ Panem jövője. Mert ő a kiválasztott. De maradt-e elég ereje ahhoz, hogy megvívja az utolsó, mindent eldöntő harcot?


Nos, egy újabb trilógia végéhez érkeztünk. Suzanne Collins világától rendkívül fájó szívvel vettem búcsút, mert egyszerűen annyira körülírhatatlan, amit ez az írónő művelt ebben a három könyvben, hogy az hihetetlen. Nálam a disztópia terén nagyon-nagyon magasra tette a lécet Az éhezők viadala, és kétlem, hogy lesz akár egy olyan disztopkius könyv is, ami ezt túlszárnyalja.

Az első kötet, mint régebben írtam is, rögtön megvett magának. Le sem bírtam tenni, annyira elvarázsolt, elborzasztott és megbabonázott egyszerre. Azonnal akartam a folytatást, amitől kicsit ugyan féltem, de Suzanne Collins ha egyszer megfog, akkor soha többé nem enged el. A Futótűz végigsöpört rajtam, és egyszerűen szenvedtem, áhítottam az utolsó részt. És mikor ez is véget ért, olyan üres lett minden.

Teljesen őszintén mondom, hogy jobban nem is fejeződhetett volna be ez a kaland. Olyan izgalmas, fordulatos, szívszorongató lezárást írt Collins, amilyet nem is vártam. Abszolút lenyűgözött.

Az olvasási élményemet - közhelyesen - leginkább egy érzelmi hullámvasúthoz tudnám hasonlítani. Hol lent, hol fent. Mikor már picit megnyugodtam, újra átcsaptak a fejem fölött a hullámok. Az egész kötet elég borús, de hát mi mást is várhatnánk egy ilyen világban, ahol ráadásul lázadás dúl?
Annyira szép, és következetes az egész könyv, minden karakterével együtt, hogy igencsak nehezen tudok írni róla, pedig volt már rá több mint egy hónapom, hogy feldolgozzam és jól megrágjam a dolgokat.
Imádtam a tűz motívumot, ami végig vonul a három könyvön, annyira beleillik, annyira szépen szimbolizálja a dolgokat, annyira nem művi. Nem is tudom, hova ajnározhatnám még ezt a nőt. :D

Sok olyan pillanat volt, amikor nevettem is. Mert egyszerűen a karakterek olyan jó poénokat hoztak, hogy hiába éreztem abszurdnak, nevetnem kellett. Sokszor estem letargiába is, mert annyira kilátástalannak tűntek a dolgok Katniss és társai tekintetében. De csak két alkalom volt, mikor úgy elkapott a sírás, hogy le kellett tennem a könyvet, leülnöm tőle messzire, és feldolgozni, amit olvastam. Fogalmam nem volt, hogy az adott esemény ilyen reakciót válthat ki belőlem. Hogy minden karakter mennyire a szívembe lopta magát, a részemmé vált. Tisztában voltam vele, hogy fog ilyesmi történni, de olyan váratlanul értek a részletek, hogy akkor és ott kiütött.

A legeslegvége pedig pont olyan, amilyen egy disztopikus világban lennie kell. Keserédes. Tökéletesen elfogadható. Itt nem lehet minden hibátlan happy end, de a karakterek kihozzák a helyzetükből a legjobbat. Megérdemlik.

Sajnálom, de én erről nem tudok többet írni. Most, hogy újra végiggondoltam a könyvet,  eszembe jutottak részletek, elszorult a torkom, és nem jut eszembe semmi, amivel értékelhetném ezt a csodát. Sőt, most úgy érzem, nem is vagyok érdemes rá. :)

A végéről azért nem maradhat el az örök kérdésre a válasz: TEAM PEETA! :)

Kedvenc karakter: Finnick, Peeta, Katniss

Nagyon-nem-kedvelt-karakter: Coin elnök

Ami nagyon tetszett: Minden az ég világon.

Borító: 6/5

Karakterek: 6/5


Összességében: 6/5


Kiadó: Agave, 2011


SPOILERES KÖNYVELŐZETES!

Suzanne Collins: Az éhezők viadala (The Hunger Games)

Észak-Amerika romjain ma Panem országa, a ragyogó Kapitólium és a tizenkét távoli körzet fekszik. A Kapitólium kegyetlenül bánik Panem lakóival: minden évben, minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük Az Éhezők Viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé.

A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem először néz farkasszemet a halállal - számára a túlélés a mindennapok része. Ha győzni akar, olyan döntéseket kell hoznia, ahol az életösztön szembe kerül az emberséggel, az élet pedig a szerelemmel. 


Már régóta a kívánságlistámon szerepelt ez a kötet, és keresztszüleim jóvoltából nemrég be is szereztem. A könyvesboltból hazafelé jövet belekukkantottam és elszomorodva vettem észre, hogy bizony jelen időben íródott. Amit nem igazán szeretek, szóval picit félreraktam és inkább befejeztem az előző olvasmányom.
Aztán olyan szép idő volt, vonzott az udvar, így lekaptam a polcról és kimentem. Két óra múlva jöttem be, mert éhes voltam... 


Az, hogy imádtam, még enyhe kifejezés. Magával ragadó, lebilincselő, sodró, fantáziadús, érdekes, feszült, izgalmas. Még megannyi pozitív jelzőt aggathatnék rá, mert komolyan, egyetlen negatív észrevételem sincs ezzel a könyvvel kapcsolatban.


A fülszöveg elég sok mindent elárul, tehát kedves olvasó, tisztában vagy az alaphelyzettel.
Na most erről a Panem, tizenkét körzet dologról: IMÁDOM! Annyira érdekes és (számomra) új, valamint teljesen működik ez a világ. Vannak szénbányász, mezőgazdasági, ipari stb körzetek, a Kapitólium páholyból vezérel, és működik az egész. Nem fair, cseppet sem, de akkor is él ez a világ. Szó szerint él, simán el tudnám magam képzelni benne.
Panemnek van múltja, amiből megfelelő ismeretet ad az írónő a könyv során.
Az Éhezők Viadala viszont tényleg egy érdekes téma. Bedobnak egy arénába 24 tinédzsert, és induljon az öldöklés. Ha ellaposodik a játszma? Nem hagyhatja a Kapitólium, hogy unatkozzon a nép, hát a Játékmesterek (elég meghökkentő) módokon felrázzák a Viadalt. Durva, véres és kegyetlen az az X idő, amit ott eltölt valaki, már ha túléli, akkor emlékszik így vissza rá.



A könyv csodálatosságában fontos szerepet játszanak a karakterek. Egytől-egyik imádtam mindegyiküket, pedig a legtöbbre okom sem lett volna, de a legkisebb mellékszereplő is annyira élő volt, hogy nem tudtam nem szeretni. Mégis, most inkább a két főszereplőre szeretnék kitérni.
Katniss. A neve is gyönyörű, a lány pedig lenyűgöző. Az a kitartás, túlélés és céltudatosság, ami benne van, igazán figyelemre méltó. A húga iránti szeretete, az elhivatottsága és az önfeláldozása is példaértékű. Eléggé a Kapitólium elnyomása ellen van, így pl mikor interjút kell adnia, nem tudja hogy viselkedjen, mit mondjon, zavarba jön, de ettől lesz olyan emberi.
Peeta, a tizenkettedik körzet másik kiválasztottja. Imádom ezt a fiút, nem olyan túlélő, mint Katniss (igen, egészen eltérő életkörülmények között éltek/élnek), de megtesz minden tőle telhetőt. Azt teszi, amit a tanácsadójuk mond, próbálja a legjobbat kihozni a helyzetből. És a végén megszakadt érte a szívem szinte. 


Collins fergetegesen ír, a szemem előtt kirajzolódott az aréna minden fűszála, sodródtam az eseményekkel, ami miatt két oldal után fel sem tűnt a jelen idő, és a feszültség még az utolsó 20 oldalon is ott van. Én mondom, idegtépő.
Igen, van benne pici romantikus vonulat is, épp elég, a végén pedig keserédes is lesz.
Alig várom, hogy a kezemben tarthassam a következő kötetet, ami sajnos nem egyhamar lesz, de bizakodom. :)

Kedvenc karakter: Katniss, Peeta, Cinna, Ruta

Nagyon-nem-kedvelt-karakter: nincs ilyen, komolyan, még a szemét alakokat is bírtam

Ami nagyon tetszett:  a világ, a karakterek, a pörgés, Collins stílusa

Borító:  6/5

Történet: 6/5

Karakterek:  5/5

Összességében: 6/5

Kiadó: Agave, 2009

V. C. Andrews: Virágok a padláson (Flowers in the Attic)

A szerző első öt könyve – Anya és lánya, Sötét angyal, Kárhozottak, Az éden kapuja – megérdemelt sikert aratott Magyarországon is. S most elkezdjük a világhírnevét megalapozó – ugyancsak öt regényt felölelő – Dollanganger család történetét, melynek minden egyes kötete páratlanul sikeres bestsellerré vált az Amerikai Egyesült Államokban.
Olvasók milliói követték végig megbabonázva a Dollanganger gyerekek szívszorító történetét – a gyerekkortól a felnőttéválásig – hogy megtudják mi volt az a szörnyű titok, amely a család szenvedéseit s borzalmas tragédiáját okozta.

Annak ellenére, hogy több órája már annak, hogy befejeztem a kötetet, és azóta már a Supernatural finale-t is megnéztem… még mindig a hatása alatt vagyok.  Annyi gondolatot indított el bennem, amennyit még soha egyetlen könyv sem.

A könyv és a történet eleje igazán idilli: van egy hat fős család, Corrine az anyuka, Christopher az apuka, ifj. Christopher a bátyó, Cathy a húg, és egy ikerpár Cory és Carrie. Mindannyian szépek, szőkék, kék szeműek, tökéletesek. Az életük abszolút normális,  gazdagok és vígan élik mindennapjaikat. És ugye itt jön a DE! Egy napon az apa nem tér haza, helyette a rendőrök jönnek a hírrel: balesetben meghalt. Az anyuka kétségbeesik, hiszen rengeteg tartozásuk halmozódott fel az évek során és szakképzettség és munka nélkül nem tudja visszafizetni és eltartani a gyerekeit. Így szüleihez fordul segítségért, több levélváltás után pedig felkerekedik az öt főre redukálódott családunk, hogy a nagyszülőkhöz költözzenek. Azonban Corrine a múltban olyat tett, ami miatt az apja kitagadta az örökségből, viszont nagypapi haldoklik, kevés ideje maradt hátra, így a nő azt reméli, visszaédesgetheti magát hozzá, nagypapa visszaveszi a végrendeletbe, meghal, így a hatalmas vagyon csak az övé lesz – no meg a gyerekeké.

Azonban ennek érdekében a gyerekeket titokban kell tartania a nagypapa előtt, így édesanyjával konzultálva a hatalmas ház északi szárnyában egy szobába zárja a négy gyerkőcöt, akik csak a fenti koszos padlásra mehetnek játszani, hogy ott várják ki, míg az apja meghal. Azt ígéri először, egy napig kell kibírniuk ott, de abból a napból több nap lesz, a napokból hetek, a hetekből pedig évek. És ezt követjük nyomon, ahogyan a gyerekek felnőnek egy emeleti szobába zárva.

Ami először eszembe jut erről a kötetről az az, hogy szívbemarkoló, megdöbbentő és sokkoló, főleg azért is, mert megtörtént eseményen alapul.  Finom lelkűek és szép, szerelmes, happy endű sztorira vágyók kerüljék el messze. Csavarokat és hatalmas cselekményt sem szabad várni, elvégre egy szobába és egy padlásra vannak bezárva a gyerekek.

Chris 15 éves, Cathy 12 az ikrek pedig 5 évesek, mikor odakerülnek a nagyszülők házába. Reménnyel telve, úgy-ahogy boldogan, bizakodva tekintenek a jövőre, az anyjuk pedig minden jót és szépet ígérget. Hogy majd mennyire csodás lesz, mikor megörökli azt a nagy vagyont, ezt meg azt fog vásárolni, Chris orvosi egyetemre fog járni, Cathyből prímabalerina lesz, az ikrek is azok lehetnek majd, akik szeretnének lenni. És ez így megy, napról napra, de az öreg csak nem akar meghalni.
A gyerekek felfedezik a padlást, és mondanom sem kell a fiatalok fantáziája határtalan, és meglátják abban az áporodott,  fülledt padlásban a lehetőségeket. Kitakarítják, papírvirágokat készítenek (innen a cím), állatkákat, és kidekorálják. A padláson lévő ezernyi lom felhasználásával hintát csinálnak, próbálják a legtöbbet kihozni sanyarú helyzetükből.
De ahogy telik az idő, rájönnek, nem csak a halál veheti el a szeretett embert. Az anyjuk egyre kevesebbet foglalkozik velük, ami várható volt, és ugyanakkor Corrine abba a hitbe ringatja magát, hogyha sok pénzért rengeteg ajándékot vesz, azzal pótolhat mindent, amit eddig elvett tőlük a szobafogság által. Corrine-t beszippantja a pénz, a gazdagság mámora, ritkulnak a látogatásai, végül pedig a legkisebb gyermekei már idegenként tekintenek rá, ráadásul mindennek a tetejében, mikor Cathy már odamondja, mit gondol, ő sértődik meg és hálátlannak nevezi a gyerekeit. Borzasztó viselkedés.

És a két idősebbik gyermeknek szembesülnie a kell az ijesztő ténnyel: kezdenek felnőni, a normális, fizikai értelemben először. Az anyjuk még valahogy ezen át is segíti őket, de később…  mintha észre sem venné, hogy Cathynek már melltartó kéne, és mikor a lány már kéri, akkor is elfelejti. Aztán a gyerekek olyan dolgok mennek keresztül, amiken normális tinédzserek nem…

Cathynek és Chrisnek kellett felnevelni az ikreket. 15 éves a lány, és már anyaként kell gondoskodnia a kistestvéreiről, a fiú pedig 17-18 és apa szerepben kell helytállnia. Mindkettejük kitartása, szeretete az ikrek felé példaértékű.

Cathy szemszögéből kísérjük figyelemmel a történéseket, és sokkal értelmesebb, mint a többi korabeli lány. Mindennek a jó és a rossz oldalát egyaránt mérlegeli, nem vakítja el a szeretet az anyja irányába.
Christ néha ezért nem is kedveltem annyira, mert nagyon elvakultan imádta az anyját, ami normális körülmények között még természetes is, de egy padlásra dugva… nem, nem igazán.

A szadista nagymamáról is ejtenék néhány szót. Biztos van valami oka, hogy ilyen lett ez az asszony, valami borzasztó oka, mert nem tudom elhinni, hogy valaki alaptermészeténél fogva ilyen legyen. Megostorozni a saját lányát? Elverni pálcával az unokáit? Nekem fájt fizikailag, mikor Christ és Cathyt ütötte, mikor éheztette őket. A Cathy ellen elkövetett… hihetetlen tettéről nem is beszélve. Az ilyen nem anya.

És innen visszakanyarodva: Corrine sem igazán. Lehet, hogy a 3 éves fogság elején még az volt, de a pénz… a pénz az anyaságot is kitörölte belőle (a legvégső tettén, mármint amit Cathyék feltételeztek, hogy az anyjuk tett, nem a nagyanyjuk, azon teljesen ledöbbentem). Pedig ő fogalmazta meg a könyv egyik legnagyobb tanulságát:

Nem a szeretet mozgatja a világot, hanem a pénz. 

Hisz nem erről szólt az egész? Nem a pénz miatt kerültek oda? Nem a pénz miatt szenvedtek hiányt szeretetből, gondoskodásból, napfényből, friss levegőből, nem emiatt szenvedtek fizikailag? És hogy végül megérte-e? Megkapták-e az örökséget és boldogan, pénzben dúskálva élnek, amíg meg nem halnak? Ha az elején figyeltél, tudod a homályos választ, de tessék elolvasni.

Megrázó és sokkoló. Rádöbbentett, hogy milyen szánalmas vagyok, mikor nyígok és sajnálom magam, mert iskolába kell járnom, és ez fárasztó, mert nem kapok meg mindent, amit akarok. Mert nem vagyunk gazdagok. Cathyéknél pont fordított a helyzet: ők a padláson bezárva hiába kaptak meg rengeteg drága dolgot, de amire a legjobban vágytak, a szabadság, a friss levegő, a kinti élet, a szülői törődés és szeretet, azt nem kaphatták meg. Jobban értékelem mindenem, amim van ezután a könyv után. Teljesen megváltoztatta a gondolkodásmódomat.

Tehát erős lelkű embereknek ajánlom, azoknak, akiket nem tántorítanak el a vérfertőzéses kapcsolatok, mert itt jócskán van. Komoly(abb) embereknek íródott.

Kedvenc karakter: Cathy, Chris, Cory, Carrie

Nagyon-nem-kedvelt-karakter: a nagymama, Corrine

Ami nagyon tetszett:  a karakterek,  a karakterfejlődés, a szívbemarkoló leírása ennek a tragikus történetnek

Borító:  4/5

Történet: 5/5

Karakterek:  6/5

Összességében: 6/5

Kiadó: I. P. C. Könyvek, 1996

Cassandra Clare: Üvegváros - A Végzet Ereklyéi III.

Eredeti cím: City of Glass (The Mortal Instruments III.)


“Hogy megmentse édesanyja életét, Clarynek el kell utaznia az Üvegvárosba, az Árnyvadászok ősi otthonába – még ha engedély nélkül belépni a városba a Törvénybe is ütközik, márpedig a Törvény megszegése halált jelenthet. Ha ennyi nem lenne elég, Jace nem akarja, hogy ott legyen, Simont pedig börtönbe vetették az Árnyvadászok, akik igencsak gyanúsnak találnak egy vámpírt, akinek nem árt a napfény.
Ahogy Clary egyre többet tud meg családja múltjáról, szövetségesre lel Sebastian, a titokzatos Árnyvadász személyében. Valentine minden erejével azon van, hogy örökre megsemmisítsen minden Árnyvadászt, nekik pedig csak akkor van esélyük vele szemben, ha összefognak örökös ellenségeikkel. De félre tudják-e tenni gyűlöletüket az Árnyvadászok és az Alvilágiak, hogy együttműködhessenek? Miközben Jace rádöbben, mi mindent hajlandó kockára tenni Claryért, vajon a lány újonnan meglelt képességeivel segíthet-e megmenteni az Üvegvárost – bármilyen áron?”

“-Clarissa – szólította meg-, látom, a vámpírt is elhoztad magaddal. Ha kicsit lenyugszanak a kedélyek, muszáj lesz elbeszélgetnünk róla, hogy milyen házillatokat érdemes tartani.”

Tíz perce ülök itt, és mégsem vagyok képes elkezdeni ezt a kritikát. Egyszerűen nem érzem magam elég jónak ahhoz, hogy a könyvhöz méltó írást publikáljak itt.  Meg amúgy sem igen jönnek a megfelelő szavak a kezemre. No de próbáljuk meg! (A bejegyzés minden spoilertől mentes, annyi leírás van, amit a fülszöveg is elmond.)

Clare hatalmasat alkotott, műfajának éllovasa. Ha eddig azt mondtam, imádom, akkor most már… nem tudom, angolban jobban kifejezhetném. Like, aztán love… de én azt mondanám, adore, mint imád, rajong. Pénteken ezzel feküdtem le aludni, szombaton ezzel keltem és feküdtem, és ma is ezzel ébredtem, az ágyamban fejeztem be.
Azt hittem, hogy remek könyv lett, de minden elvárásomat túlszárnyalta.

Ott kezdünk, hogy Clarynek el kell jutnia az Üvegvárosba, mert csak egy ottani boszorkánymester tudja meggyógyítani az édesanyját. Azonban Jace-nek ez egyáltalán nem tetszik, ezért rá akarja beszélni Simont, hogy segítsen Claryt eltántorítani a szándékától, viszont egy támadás következtében menekülniük kell, és Jace Simont is magával viszi Idrisbe, Clary pedig hátramarad. De tudjuk, hogy Clary sosem ülne meg a popsiján beletörődően, ezért szépen ő is eljut az Üvegvárosba, ahol Simon börtönbe kerül, Valentine gonoszkodik, kényes titkok kerülnek napvilágra ésatöbbi, ésatöbbi.

Az előző két kötetet magasan veri, több szempontból is.

A történet összetett, csavaros és izgalmas, bár csöppet kiszámítható (gondolok itt arra, hogy mikor először feltűnt ténylegesen a Tükör, rájöttem, hogy az bizony az, és nem más), de ettől függetlenül borzasztóan élvezetes az egész.
És annak ellenére, hogy valóban rájöttem dolgokra idejekorán, mégis tartogatott nekem még jópár meglepetést a könyv.

Az egész világ, amit Clare összerakott egy csoda. Annyira sokszínű és remek, imádnék ott élni, pontosabban Alicantéban. Gyönyörű lehet abban a városban minden nap minden perce. (Persze nem akkor, mikor ilyen csúnya dolgok történnek ott.)
A Nephilimek világa lenyűgöző, veszélyes életük van, de épp ettől annyira csábító. Milyen lehet védelmezni? Úgy, hogy tudod, bármikor meghalhatsz?

A karaktereknek a harmadik részre kifejlődött rendesen a jellemük, de volt, aki még itt is fejlődésen ment keresztül. (Remek példa erre Simon, akit egészen megkedveltem.)
És Jace… egyszerűen, nem is tudom, mit mondjak róla. A szarkazmusa, a megjelenése, a tettei, amik hiába meggondolatlanok néha, az érzelmei, és ahogyan kifejezi őket, annyira hozzá tartoznak, annyira egésszé teszik. Az érzelmes részek, amik Clary és közte zajlottak nem csöpögtek, pontosan el voltak találva (az részletkérdés, hogy én elfolytam XD).
És a nagy kérdőjeles szereplő, Sebastian. Mert őt általánosságban vagy nagyon szeretik (Lásd: Gigi :’), vagy nagyon utálják (sok amerikai). Én viszont úgy vagyok vele, hogy király kis karakter, badass, bírom, de a szívem Jace-hez húz.

Nehogy elfelejtsem megemlíteni Clare utánozhatatlan humorát. Annyit kacagtam, pedig tényleg a legabszurdabb helyzetekbe olyan kis szarkasztikus, meg ironikus poénokat szúrt be, hogy hullámzottak az érzéseim fejezeten belül is.

“– Azt mondtad, sétálni mész! Milyen séta az, amelyik hat óráig tart? 

– Hosszú?”

Szóval ezt a könyvet minimum évente újra fogom olvasni, örökre a kedvencem marad.

Kedvenc karakter:  JACE!, Sebastian, Valentine, Raziel

Nagyon-nem-kedvelt karakter: a Konzul, az Inkvizítor

Ami nagyon tetszett: a csavarok, a szereplők, a humor, a romantika

Borító: 6/5, annyira gyönyörű, ha tehetném egész nap bámulnám

Történet: 6/5

Karakterek: 6/5

Kiadó: Könyvmolyképző, 2011

SPOILERes book trailer, de muszáj idepakolnom, annyira imádom.

Stephenie Meyer: A burok (The Host)

A Földet elfoglalta a világűrből érkező idegen faj, amelynek tagjai irányításuk alá vonják az emberek elméjét, miközben testüket érintetlenül hagyják. Az emberiség túlnyomó része feladta, az ő testük már csak egy burok. A betolakodók a Földet paradicsommá változtatták. Saját maguk számára. Amikor egy nagyhírű, különc, világról világra vándorló lélek érkezik a bolygóra, az utolsó lázadók egyikének testét kapja ittlétéhez. A Vándor, aki Melanie Stryder testébe költözik, ismeri a nehézségeket amelyekkel szembe kell néznie egy emberi burokban élve. Egyvalamire azonban nem készült fel: hogy új testének előző lakója nemhogy nem költözött ki a burokból, de egyenesen visszaköveteli a tulajdonát. Melanie megtölti a Vándor elméjét az emlékeivel és képekkel a szerelméről, aki egy távoli helyen bujkál, és még mindig nem adta fel a harcot az idegenek ellen. Mivel a Vándor képtelen ellenállni a rátörő érzelmeknek, vágyakozni kezd a férfi után, akivel még soha nem találkozott. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően Melanie és a Vándor szövetségesekké válnak, és a két lélek ugyanabban a burokban vág neki az arizonai sivatagnak, hogy megtalálják a férfit, akibe mindketten szerelmesek…”

Az első gondolat, ami megfogalmazódott bennem, mikor legelső alkalommal belekezdtem (igen, a harmadik nekifutásra sikerült végigolvasnom) az az volt, hogy ezt nem alkothatta ugyanaz a nő, aki a csillámpírokat. Egyszerűen lehetetlen, fényévekkel jobb, zseniális és elragadó.

Műfaját tekintve sci-fi, viszont nem ezen van a legnagyobb hangsúly. Meyer tipikus romantikus író, és attól függetlenül, hogy nem csak szerelem-központú a könyv, elég hangsúlyos szerepe van benne. De ez nyilvánvaló, hiszen ezért lesz Mel és Vándor szövetséges. Ezért indulnak el a sivatagba, a szerelemért. Azonban nem csöpög… jó, néhol talán igen, de nem csupa cukormáz, mint például a Breaking Dawn, egyáltalán nem.

Az, hogy az első 100-150 oldal nem a legizgalmasabb, tény és való, de egyszer juss túl rajta és máris olyat olvasol, ami rögtön magával ragad. Mondjuk engem az eleje is megfogott, annyira ismeretlen volt még nekem az ilyen, nem igazán olvastam ezelőtt science-fictiont. Minden új volt és érdekes. Aztán kezdett unalmas lenni kicsit, vártam az akciót, a cselekvést, de nem jött. Így félbehagytam. Aztán megint. Majd jött Nancy és addig bökdösött, míg átrágtam magam a kritikus oldalakon és onnantól teljesen elvesztem.

Innentől enyhén spoileres lehet a bejegyzés (a legvégén viszont ott a pontozás, plusz kedvenc booktrailer készítőm előzetese is):

Nem csak abban különbözik a Twilight saga könyveitől, hogy abszolút más világban játszódik, hanem abban is, hogy a fogalmazása, a szóhasználata, a cselekményvezetése, a szereplők, mind-mind túlszárnyalják a vámpírsztorit.

Vanda (aka Vándor, de ezentúl csak Vandának fogom hívni) és Melanie igazi ellentétek, ami abból ered alapvetően, hogy Vanda egy lélek. Akik kedvesek, erőszakellenesek, békések, míg Mel ember, ami intenzív, vegyes érzelmeket és cselekedeteket  eredményez. És mégis remek barátokká és szövetségesekké váltak.

Vanda karaktere igazán egyedi, úgy értem, ebben a könyvben. Annyira kedves és önfeláldozó. Sosem gondol magára, mindig mások javát nézi. Odaadó és hihetetlenül szeretetteljes. Tudom, ez durván fog hangzani, de mégis milyen jó lehet egy világ, amiben ilyen emberek vannak? Tudom, ő egy lélek, de vonatkoztassunk el. Nyilvánvalóan ilyen nem lesz a mi Földünkön, és nem is feltétlen lenne tökéletes, de annyival jobb lenne az utálat, irigység, lekicsinylés és flegmáskodás nélküli élet.  Na, de kanyarodjunk vissza a könyvhöz.

Az emlékek alapján igazán megszerettem Jamie-t és Jaredet, de az ominózus találkozáskor az utóbbi unszimpatikussá vált. Azonban a könyv előrehaladtával Jarednél – és még jó néhány szereplőnél – megfigyelhető a változás. A jellemek fejlődése is nagyon szép, alig-alig volt olyan szereplő, akit a végére ne kedveltem volna meg.
Ennek a könyvnek a szereplőgárdája csodálatos, annyira színes és összetett.

Engem csodálattal töltött el ez a barlangi élet. El nem tudtam volna képzelni, hogy így élnek, lenyűgöző. És megint előjön: annyira különböző emberek és mégis együtt tudnak élni, megtanultak együtt élni. (Bizony, a szükség nagy úr.)

Nem tudom már tovább húzni, és higgyetek nekem, nagy erőfeszítésbe telik, hogy ez a bejegyzés ne csak és kizárólag vele foglalkozzon. Nem tudjátok, kiről beszélek, ugye? Ian O’Shea.

A legcsodálatosabb karakter az egész könyvben és univerzumban. Hogy imádom Jace-t? Igen, még mindig nagyon szeretem, de Ian egyszerűen A Férfi. Mert míg Jace-t karakterként szeretem, nem biztos, hogy a való életben is így viszonyulnék hozzá. Azonban Ian… Ő az, akit el tudnék képzelni a társamnak, örök időkre. Kívül-belül maga a megtestesült álom.
Érti Vandát, minden rezdülését kiismeri, tiszta szívből szereti, mindent elvisel, hogy boldognak lássa, mindent megadna, hogy maradéktalanul boldog legyen, pedig nem sok mindent kap viszonzásul az elején. Ez az egész szerelmi négyszög megőrjített, mert én Ian boldogságát akartam.

“– Te. Nem. Hagyhatsz. El. Engem. – Most már izzott a szeme, fényesebben ragyogott, mint valaha, kék lángokkal.”

A legtöbbet miatta is sírtam a könyv végén. Ciki, nem ciki, de így volt. Egyszerűen annyira hozzám nőtt, annyira a részemmé vált, hogy ami neki fájt, az nekem is. Borzasztó volt elképzelni, hogy sír.

A könyv vége nagyon izgalmas lett, mikor elérkeztünk a Pillanathoz Doki szobájában, kitört belőlem a zokogás és a könnyeken keresztül olvastam tovább. Aztán hirtelen minden jóra fordult és elmondhatatlanul boldog lettem.  Nem volt fluff és szirup, de jó volt.
És Meyer még a végén is meg tudott lepni. Hihetetlen, amit ez a hölgy művelt, kérem szépen! Hihetetlen.

Sajnos ebookban olvastam, de azon leszek, hogy beszerezzem papírformátumban is. Muszáj.

A legkedvesebb könyv lett számomra most. (Ehe, szerintem marad is, bár jövő héten jön a CoG)

Kedvenc karakter: IAN O’SHEA. Na jó, azért imádtam Vandát, Melt, Jamie-t, Jebet is. 

Borító: 5/5 Nekem tetszik, bár eléggé creepy lehet, ha ránézel és a könyv meg visszanéz. Elsőre nem mondott nekem sokat, de így már rengeteget. 

Történet: 6/5

Karakterek: 6/5