Elizabeth Moon: A sötét sebessége (The Speed of Dark)

Az orvostudomány csodái mind több betegségtől szabadítják meg végleg az emberiséget, és a genetikai tervezés hamarosan már a születendő gyermekeknél is lehetővé teszi egészségük előzetes tökéletesítését. De mi van azokkal, akik köztünk élnek, méghozzá valami olyan fogyatékossággal, ami megnehezíti beilleszkedésüket a társadalomba? Lou Arrandale felelős állásban dolgozik egy nagyvállalatnál, munkáján kulcsfontosságú üzleti döntések múlnak. Magánélete azonban valóságos akadályfutás, környezete nehezen fogadja el, a legapróbb feladatok végrehajtása is kihívások elé állítja. Lou ugyanis autista. Amikor aztán vállalata több kollégájával együtt beutalja egy kísérleti kezelésre, melynek eredményeként normális életet élhetne, olyan kérdésekkel kell szembenéznie, amik megkérdőjelezik benne, mi is valójában a "normális", és hogy valóban betegség-e az állapota, vagy esetleg az emberi törzsfejlődés következő állomása.
Elizabeth Moon Nebula-díjas regénye olyan korábbi művekkel állítható párhuzamba, mint a Virágot Algernonnak, a Forrest Gump vagy az Esőember, de a téma mindeddig feltáratlan, új mélységeire nyitja fel szemünket. 

Igen remek (és egyben nagyon rossz) szokásom, hogy ha betoppanok a könyvtárba, akár csak annyira, hogy a régebben kivett könyveket visszavigyem, és nem áll szándékomban kölcsönözni, nos, akkor is körülnézek. A megyei könyvtárban remek kis böngészde van a földszinten, 4 könyvespolcon ABC-rendben a nemrég visszavitt könyvek. Egy ilyen alkalommal csemegéztem a kötetetek között, és egy lila gerincű példány felkeltette az érdeklődésem. Nagyon érdekesnek találtam a címét, A sötét sebessége, úgy gondoltam, biztos valami fantasy dolog lehet. Aztán a fülszöveget olvasva döbbentem rá, hogy cseppet sem erről van szó. Sci-fi-ként is fut, de egyébként abszolút az általunk ismert világban játszódik, és egy manapság egész gyakori, ám az átlagember által igencsak ignorált betegséget boncolgatja.

Őszintén nem tudtam, mit várhatnék ettől a könyvtől. Nem vártam akciót, fordulatokat, csavarokat. Mert már az első pár oldalon lehet érezni, hogy ez nem is erről akar szólni. Regényként nem adnék rá öt pontot, de én úgy érzem, hogy amit az írónő akarhatott adni az olvasóknak, azt megtette. Egyszerű a dolog: bemutatja egy autista férfi szemszögéből a világot. Hogy ő hogyan látja a dolgokat, hogy viszonyul a világhoz,  és hogy a világ hogy viszonyul őhozzá. Ezt pedig Elizabeth Moon remekül megtette.

Az autizmus egy idegfejlődési rendellenesség, ami a normálistól eltérő viselkedési és érdeklődési mintázatokban nyilvánul meg, és csökkent társadalmi kapcsolatokat és kommunikációs képességeket eredményez. 
Már a betegségben is felmerül egy igen vitatható kifejezés - a normálistól eltérő -, aminek kérdését a könyv is jócskán feszegeti.
Lou autista, de az egész világ elvárja, hogy úgy tegyen, mintha olyan lenne, mint az összes többi nem autista ember. Lou ahányszor nem autisták közé kerül, gyakorlatilag állandóan tettet. Másnak mutatja magát, mint ami. És ha belegondolunk, ezt mi is rengetegszer megtesszük mindennapjaink során. Úgy teszünk, mintha kedvelnénk ezt vagy azt, hogy imponáljunk a másiknak, vagy éppen ne vívjuk ki a haragját. Ezen órákat lehetne vitatkozni, hogy miért tesszük, mi az oka... Azonban Lou esete és eközött az a fontos különbség, hogy Lou nem önszántából teszi. Kényszert érez rá, nyomást, mert egyébként rosszalló, lesajnáló és lenéző tekintetek kereszttüzében kéne élnie.

Élhet egy autista teljes életet? Hát persze. Lou is mindenféle átlagos dolgot csinál, amit szeret is. Azonban az agya teljesen máshogy működik. Sémákat elemez, ebben örömét is leli. Nagyon nagy hatással van rá a zene is, személy szerint igen lenyűgözőnek találtam, ahogy nem is hallgatta, csupán magában játszotta a dalokat. Mintha a saját agya lett volna az iPodja. Lou még szerelmes is lesz, ellenséget is szerez. Teljesen olyan, mintha egy hétköznapi srác lenne, nem igaz? Ennek ellenére mégis egy kísérleti kezelésre akarják rávenni, hogy normális legyen.

És ez az egy szó, ez a kulcsa az egész regénynek. Normális. Mi normális? Mi nem az? És miért nem az? Mi alapján döntjük el, mi normális? Rengeteg kérdés, amire rengeteg válasz létezik.
Normális, hogyha rossz embernek tartjuk a gyilkosokat. Normális, hogy minden este tisztálkodunk. Normális, hogy az évszaknak megfelelően öltözködünk.
Lou a sötéten töpreng. Mi a sötét? A fény hiánya? Vagy a fény sebességénél gyorsabb a sötét sebessége, és ezért előbb ér oda az adott helyre? Ezen töprengeni nem normális (?).
A főnöke szerint nem normális, hogy Lou egy trambulinon ugrál, hogy rendezze a gondolatait.
Én teli torokból üvöltöm a 30 Seconds To Mars - Attack című számát, ha ideges vagyok. Ez normális (?).
Lou nem szereti a fizikai kontaktust. A kézfogástól kezdve az ölelésig. Nem normális.
Néha én is viszolygok még közeli ismerősök ölelésétől is. Nem normális.
Lou autista. Nem normális.
 Én nem vagyok autista. Normális vagyok.
Lehetne ez így, de nem minden fekete és fehér. Ott a szürke rengeteg árnyalata. Jómagam is egy viszonylag hétköznapi lány vagyok, sok őrült dologgal, amire sokszor azt mondom: nem normális. Ez azonban nem tesz rossz emberré.
A szándékok, a tettek a fontosak. Lou egy  tiszta, rendes ember. És ez számít, nem az, ami a háttérben van. Hanem hogy mit ad a világnak. Az magánügy, hogy ő hogy szeretne ebben a világban egyébként részt venni.

Lou főnöke rossz ember. Rá akarja erőltetni a kísérleti kezelést, de végül persze ő is megkapja a magáét ezért. És hogy Lou miként dönt? Aláveti-e magát a kezelésnek? Vállalja-e a kockázatot, hogy a világ, ahogyan eddig ismerte, eltűnik, és helyébe egy teljesen más perspektívájú világ lép? Szerelmes lesz-e még? Tudja-e majd folytatni az eddigi munkáját? Rájön-e mi valójában a normális, és mi nem?
Nos, tessék elolvasni, és kiderül.

Kedvenc szereplő: Lou
Nagyon nem kedvelt karakter: -
Ami nagyon tetszett: hogy az egész könyv során tökéletes képet kaptam egy autista szemszögéről
Borító: 5/5
Karakterek: 6/5
Történet: 4/5
Összességében: 5/5
Kiadó: Metropolis Media, 2009