Hamuváros: A Tündérek Udvarában (Jace szemszöge)

Most átfutottam a bejegyzéseken, és meglepődve vettem észre, hogy anno nem hoztam át ezt is wordpressről.
És mivel újabb könyvről később fogok csak írni, legyen itt olvasnivalóként ez. :)


Tehát régebben Clare feltette netre a Hamuvárosban lévő Tündérek Udvara jelenetet Jace szemszögében megírva. Én meg imádtam, és imádok fordítani, így lefordítottam. (A párbeszédek az eredeti fordításból lettek átvéve.) Nem mondom, jobban is csinálhattam volna, de egy éve kb ennyi tellett tőlem :)
Az eredeti itt olvasható.

“De tetszik
Mert keserű
És mert ez a szívem” – Stephen Crane

- Azt tudom, hogy nem hagyom itt a húgomat az Udvarban – jelentette ki Jace -, és mivel úgysem tudhat meg semmit, sem tőlem, sem tőle, megtehetné nekünk azt a szívességet, hogy elengedi.
A Királynő elmosolyodott. Gyönyörű, mégis borzasztó mosolya volt. A Királynő bájos nő volt; megvolt benne az az embertelen báj, ami annyira jellemző a tündérekre, szépsége alapján inkább hasonlított egy kőkemény kristályra, mint egy emberre. A Királynőről nem lehetett megállapítani mennyi idős volt: lehetett tizenhat vagy akár negyvenöt éves is. Jace úgy gondolta voltak, akik vonzónak találták volna őt – emberek, akik meghaltak a Királynő szerelméért — de neki jeges érzés költözött a mellkasába tőle, mintha túl gyorsan nyelte volna le a jeges vizet.
- Mi lenne, ha azt mondanám, hogy egy csók kiszabadíthatja?
- Azt akarja, hogy Jace megcsókolja magát? – kérdezte Clary zavartan.
A királynő és udvaroncai nevetésben törtek ki, a jeges érzés Jace mellkasában pedig erősödött. Clary nem érti a tündéreket, gondolta. Bár megpróbálta elmagyarázni neki, erre nem volt igazi magyarázat. Bármit is akart a Királynő tőlük, az nem egy csók volt tőle; azt kikövetelhette volna minden cirkusz és ostoba herce-hurca nélkül. Amit igazából akart, az az volt, hogy lássa őket, ahogy bezárva érzik magukat és küzdenek, mint a pillangók. Ez olyan dolog, amit a halhatatlanság tesz veled, gondolta gyakran Jace. Eltompítja az érzékeidet, az érzelmeidet; a heves, kontrollálhatatlan, szánalmas emberi reakciók olyanok voltak a tündérek számára, mint friss vér egy vámpírnak. Valami élő. Valami, amivel ők nem rendelkeztek.
- Minden bájod ellenére – mondta a Királynő, egy pillantást vetve Jace felé —a szeme zöld volt, mint Clarynek, de egyáltalán nem hasonlított a lányéhoz —a csókod nem szabadítaná ki a lányt.
- Megcsókolhatom Meliornt – javasolta Isabelle egy vállrándítással.
A Királynő lassan megrázta a fejét.
- Az sem. Sőt, senkit nem érdemes megcsókolni az Udvarból.Isabelle lemondó kézmozdulatot tett; Jace meg akarta kérdezni tőle, hogy mit várt – megcsókolni Meliornt nem zavarta volna Isabelle-t, így nyilvánvalóan a Királynő sem törődött volna vele. Úgy gondolta, kedves gesztus volt, hogy felajánlotta, de legalább Izzynek jobban kellett volna tudnia. Neki volt már dolga tündérekkel korábban. De talán nem elég tudni, hogyan gondolkozik a Tündér Társadalom, tűnődött Jace. Talán azt kellett megtudni, hogyan gondolkoznak azok az emberek, akik magáért a kegyetlenségért élvezték a kegyetlenséget.
Isabelle meggondolatlan volt, és néha hiú, de nem volt kegyetlen. Izzy hátradobta sötét haját és homlokráncolva megszólalt.
- Senkit nem csókolok meg közületek – jelentette ki határozottan. – Csak hogy tudjátok.
- Ez aligha tűnik szükségesnek – mondta Simon és előre lépett. – Ha csak egy csókról van szó…Claryhez lépett, aki mozdulatlanul állt. A jég Jace mellkasában folyékony tűzzé vált; ökölbe szorította a kezeit az oldala mellett, amint Simon gyengéden megfogta Clary karjait és lenézett az arcára. A lány Simon derekán nyugtatta kezeit, mintha előtte már milliószor megtette volna. Talán meg is tette, amennyire Jace tudta. Tisztában volt vele, hogy Simon szerette Claryt, onnantól fogva, hogy látta őket együtt abban a hülye kávézóban; Simon gyakorlatilag majd’ megfulladt, hogy kimondhassa ’Szeretlek’, miközben Clary a helyiségben nézelődött nyugtalanul, zöld szemei végigpásztáztak mindent. Nem érdekled őt, mondén,gondolta elégedettséggel. Tűnj el. Aztán meglepődött, hogy ilyenre gondolt. Mégis miért volt fontos, hogy mit gondolt egy lány, akit alig ismert? Most úgy tűnt, mintha ez egy élettel korábban történt volna. Már nem csak egy lány volt, akit alig ismert: ő Clary volt. Ő volt az egyetlen dolog az életében, ami mindennél fontosabb volt, és nézni, ahogy Simon megérintheti őt, ott ahol csak akarja, egyszerre tette gyengévé,  és váltott ki belőle gyilkos dühöt és rosszullétet. A kényszer, hogy odamenjen és szétválassza őket, olyan erős volt, hogy alig tudott lélegezni tőle.
Clary visszapillantott Jace-re, vörös haja a vállára omlott. Aggódás volt a szemében, ami igazán nem tetszett a fiúnak. Jace nem tudta elviselni a gondolatot, hogy Clary sajnálatot érezzen iránta. Így gyorsan elfordította tekintetét és elkapta a Tündér Királynő pillantását, amiben élvezet csillant: ez volt az, amit végig akart. A fájdalmuk, a gyötrődésük.

- Nem – mondta a Királynő, és hangja ezúttal éles volt, mint egy kés pengéje. –Nem is ezt akarom.Simon kelletlenül ellépett Clarytől. A megkönnyebbülés úgy áramlott át Jace testén, mint ereiben a vér, kizárta a külvilágot és elnyomta barátai hangját. Egy pillanatig csak azzal törődött, hogy nem kellett végignéznie, ahogy Clary Simonnal csókolózik. Aztán Clary úszott be a látókörébe: a lány nagyon sápadt volt, és Jace nem tudta abbahagyni a töprengést, hogy vajon mire gondolhatott a lány. Csalódott volt, hogy nem csókolta meg Simon? Megkönnyebbült, ahogyan ő maga is? Eszébe jutott, hogy aznap korábban Simon kézen csókolta Claryt, de rögtön el is hessegette az emléket mérgesen; miközben még mindig a húgát bámulta. Nézz fel, gondolta. Nézz rám. Ha szeretsz, akkor rám nézel.Clary keresztbefonta karjait a mellkasán, ahogy mindig is tette, mikor fázott vagy mérges volt. De nem nézett fel. A társalgás tovább folyt körülöttük: ki fog kit megcsókolni, mi fog történni. Reménytelen düh támadt Jace mellkasában, és ahogy az lenni szokott, egy szarkasztikus megjegyzés formájában talált kiutat.
- Hát pedig én nem csókolom meg a mondént – közölte Jace. – Inkább itt rohadok az örökkévalóságig.
- Az örökkévalóságig?- kérdezte Simon. A szemei nagyok, sötétek voltak és komolyság csillant bennünk. – Az szörnyű hosszú idő ám.Jace belenézett azokba a szemekbe. Simon valószínűleg jó ember volt, gondolta. Szerette Claryt, gondját akarta viselni és boldoggá tenni. Valószínűleg remek barátja lett volna. Jace tudta, hogy logikusan végig gondolva ez lett volna az, amit szeretett volna a húgának. De képtelen volt anélkül Simonra nézni, hogy ne akart volna megölni valakit.
- Tudtam – mondta gúnyosan. – Meg akarsz csókolni, igaz?
- Eszem ágában sincs. De ha…
- Ezek szerint igaz, amit mondanak. A lövészárokban nincsenek heteró férfiak.
-Ateisták, te seggfej – javította ki Simon dühösen. – A lövészárokban nincsenek ateisták.A Királynő szakította őket félbe, miközben előrehajolt, ennek folytán pedig fehér nyaka és mellei kivillantak mélyen kivágott köntöséből.
- Bár rendkívül jól szórakozom, a csók, ami kiszabadíthatja a lányt, az a csók lesz, amelyikre a legjobban vágyik. Az, és nem másik.Simon arcáról a düh vörössége tovatűnt, helyét pedig a sápadtság vette át. Ha az a csók, amire Clary a legjobban vágyott nem a Simoné volt, akkor… Az, hogy hogyan nézett Clary Jace-re, és Jace Claryre megválaszolta a kérdést. Jace szíve elkezdett dübörögni. A szeme találkozott a Királynőjével.
- Miért csinálja ezt?
-Én azt hittem, szívességet teszek nektek – mondta a Királynő. – Az undor nem mindig csökkenti a vágyat. És nem is mi döntjük el, hogy arra vágyunk-e, aki a leginkább megérdemli. És mivel a szavaimat átszövi a varázslat, te is tudhatod az igazságot. Ha nem vágyik a csókodra, nem lesz szabad.Jace érezte, hogy az összes vér az arcába futott. Halványan érzékelte, hogy Simon azon veszekszik, hogy Jace és Clary testvérek, és hogy ez nem helyes, de figyelmen kívül hagyta őt. A Tündér Királynő őt nézte, a szemei olyanok voltak, mint a tenger egy hatalmas vihar előtt, és Jace köszönetet akart mondani neki.Köszönöm.
[a tovább mögött folytatódik]

És ez volt a legveszélyesebb dolog mindközül, gondolta, ahogy körülötte arról vitatkoztak a barátai, hogy Clarynek és Jace-nek meg kell-e tennie ezt, vagy bármelyikük mire volna hajlandó, hogy kijussanak az Udvarból. Megengedni a Királynőnek, hogy odaadja neked azt, amit akartál – amit igazán, igazán akartál – egyet jelentett azzal, hogy a hatalmába adtad önmagad. Hogy tudta megállapítani egy pillantásból, hogy mit akart? Hogy ez volt az, amire gondolt, amire vágyott, hogy erről szóló álmokból ébredt, zihálva és izzadva.
De mikor belegondolt, igazán belegondolt abba, hogy talán soha nem csókolhatja meg Claryt újra, meg akart halni vagy megsérülni, vagy nagyon erősen vérezni és felmenni a padlásra, hogy egyedül eddzen addig, amíg nem lesz más lehetősége, minthogy a kimerültségtől elájuljon. Reggel pedig zúzódások borítanák a testét, zúzódások, vágások, a bőre le lenne horzsolva, és ha lehetősége volna elnevezni minden sérülését, mindegyiküket ugyanúgy hívnák: Clary, Clary, Clary.Simon még mindig beszélt, épp dühösen mondott valamit.
- Nem kell megtenned, Clary. Ez csak trükk…
- Nem trükk - szakította félbe Jace. A hangja nyugodt tónusa őt magát is meglepte. – Vizsga.Jace Claryre nézett. A lány a száját harapdálta, a keze pedig egy hajtincsével játszott; a gesztusai annyira jellegzetesek voltak, annyira a részei voltak, hogy összetörték a fiú szívét. Simon most Isabelle-lel veszekedett, miközben a Tündér Királynő hátradőlve figyelte őket, akárcsak egy fényes bundájú macska, aki jól szórakozik.
Isabelle hangja ingerült volt. - Különben is, kit érdekel? Csak egy csók.
- Ahogy mondod - mondta Jace. Clary végül felnézett és elkerekedett zöld szemeit Jace-en pihentette. A fiú Clary felé mozdult, és ahogy az lenni szokott, a világ többi része megszűnt, míg csak ők maradtak, mintha ketten álltak volna egy megvilágított színpadon egy üres előadóteremben. Jace a lány vállaira rakta a kezét, és maga felé fordította. Clary abbahagyta az ajakrágcsálást, az arca kipirult, a szemei ragyogó zöldek voltak. Jace érezte a feszültséget saját testében, az erőfeszítést, hogy visszatartsa magát attól, hogy magához húzza Claryt és megragadja ezt az egyszeri lehetőséget, hogy megcsókolhatja újra, hiába lenne veszélyes és buta, és esztelen megcsókolni őt úgy, ahogyan azt hitte még egyszer nem teheti meg az életében.
- Csak egy csók – szólt Jace, és hallotta saját hangjában a nyersességet, és azon tűnődött, hogy Clary is észrevette-e.
Nem mintha számított volna – lehetetlen lett volna elrejteni. Ez túl sok volt.  Ezelőtt még sohasem akarta ennyire. Mindig voltak más lányok. Sokszor kérdezte magától az éjszaka közepén, a szobája csupasz falait bámulva, hogy mi tette Claryt különbbé. Gyönyörű volt, de más lányok is gyönyörűek voltak. Okos volt, de voltak más eszes lányok is. Clary megértette őt, nevetett, mikor ő is, átlátott a védelmén, amit azért épített fel, hogy elrejtse mindazt, ami mélyen rejtőzött benne. Nem volt valósabb Jace Wayland annál, akit Clary szemeiben látott, mikor ránézett.
Ugyanakkor talán megtalálhatta volna mindezt valahol máshol. Az emberek szerelmesek lesznek, aztán ez az érzés elmúlik és továbblépnek. Jace nem értette, hogy ő miért képtelen rá. Azt sem értette, hogy egyáltalán miért nem akar továbblépni. Minden, amit tudott az az volt, hogy bármivel is tartozzon ezért az esélyért a Mennynek és a Pokolnak, mindent meg fog tenni azért, hogy számítson ez a pillanat. Jace megfogta Clary kezét, ujjaikat összefűzte és a fülébe suttogott.-Ha gondolod, csukd be a szemed, és gondolj Angliára - mondta a fiú.
Clary szemei remegve lecsukódtak, a szempillái rezes vonalnak tűntek a sápadt, törékeny bőréhez képest.
- Soha életemben nem jártam Angliában - felelte Clary, és a lágyság, az aggódás a hangjában majdnem eltántorította a fiút. Jace még sohasem csókolt meg egy lányt úgy, hogy ne tudta volna, hogy a lány is akarja-e; általában jobban is akarták, mint ő maga, de ez most Clary volt, és nem tudta, hogy a lány mit akar. Jace felcsúsztatta kezeit Clary nyirkos ingujja fölött, ami rátapadt a karjára, egészen a válláig. A lány szemei még mindig csukva voltak, de megborzongott és a fiúhoz simult – csak egy kicsit, de ez már elegendő beleegyezésnek bizonyult Jace számára.
Az ajkai lassan megérintették Claryét. És ennyi volt. Minden önuralom, amit az elmúlt hetekben tanúsított elúszott, mint ahogy a víz zúdul át a lyukas gáton. Clary a karjaival körülfonta Jace nyakát, és magához húzta. A lány gyengéden hozzá simult, de meglepően erős is volt, mint még soha senki, akit azelőtt a karjaiban tartott. Jace kezei Clary hátára simultak, még jobban magához szorítva a lányt, és Clary lábujjhegyen állva olyan tüzesen csókolta a fiút, ahogy az őt. Jace végigsimított a nyelvével a lány ajkain, így utat nyitva annak szájába; Clary sót ízlelt és valami édeset, ami olyan volt, mint a tündérek itala. Jace még erősebben tartotta a lányt, kezével a hajába túrt, és megpróbálta elmondani a lánynak a csókon keresztül mindazt, amit soha sem mondhat ki hangosan: Szeretlek; szeretlek, és nem érdekel, hogy a húgom vagy; ne legyél Simonnal; ne akard őt; ne menj vele. Legyél velem. Engem akarj. Maradj velem. Nem tudom, hogyan létezzek nélküled.Jace lecsúsztatta a kezeit Clary derekára, és megint magához húzta, elveszve az érzésekben, amelyek spirálként áramlottak át az idegein, a vérén, a csontjain, és fogalma sem volt róla, hogy mit tett vagy mondott volna, talán valami olyasmit, amiről nem tettethette volna, hogy nem történt meg, valami olyasmit, amit nem vonhatott volna vissza, de ekkor halk, sziszegő nevetés – a Tündér Királynőé – ütötte meg a fülét, ami visszazökkentette őt a valóságba. Jace elhúzódott Clarytől mielőtt még túl késő lett volna, lehámozta a lány karjait a nyakáról és hátralépett. Úgy érezte, mintha a saját bőrét vágták volna föl, de megtette.
Clary őt bámulta. Az ajkai elnyíltak, a karjai még mindig az oldala mellett lógtak tehetetlenül. A szemei döbbenetet tükröztek. Clary mögött Isabelle és Alec őket bámulták, Simon pedig úgy festett, hogy mindjárt elhányja magát.
Ő a testvérem - gondolta Jace. A húgom. De ezek a szavak semmit sem jelentettek. Ennyi erővel akár egy idegen nyelven is lehettek volna. Hogyha ezelőtt volt akármennyi remény is arra, hogy úgy gondoljon Claryre, mint a húgára, akkor ez, ami most történt közöttük, több ezernyi darabra robbantotta szét, mint egy meteor, ami a földfelszínbe csapódik. Jace próbált Clary arcáról olvasni – ugyanazt érezte ő is? A lány úgy nézett ki, mintha semmi mást nem akart volna, mint megfordulni és elmenekülni. Tudom, hogy érezted, üzente a szemeivel Clarynek, ez félig keserű győzelem volt, félig pedig esdeklés. Tudom, hogy te is érezted. De nem látott választ a lány arcán; maga köré fonta a karjait, ahogy mindig is tette, mikor feldúlt volt, és átölelte magát, mintha fázott volna. Majd elkapta a pillantását a fiúról.
Jace úgy érezte, mintha egy ököl préselné össze a szívét. A Királynő felé fordult.
-Ez megfelelt? - kérdezte – Jól szórakoztak?A királynő egy pillantást vetett rá: különlegeset és titkosat, amit csak kettejükkel osztott meg. Figyelmeztetted őt rólunk üzente a tekintete. Hogy bánthatjuk, megtörhetjük, ahogy egy gallyat törsz ketté az ujjaid között. De te, aki azt gondoltad magadról, hogy érinthetetlen vagy – te lettél az, aki megtört.- Remekül szórakoztunk - felelte. – Bár azt hiszem, annyira nem jól, mint ti ketten.