Lois Lowry: Valahol, messze (Gathering Blue)

Az emlékek őre trilóga 2. része

A Föld ki tudja, melyik zugában, valamikor a jövőben él egy közösség, melyben annak, aki egyedül marad, akinek valami testi hibája van, nincs sok reménye a túlélésre. A sántikáló Kira serdülő lányként jut árvaságra, ám az Őrzők Tanácsa nem csupán megvédi az ellenségeitől, de szinte fényűző körülményeket is biztosít a számára, s egy igen fontos feladattal bízza meg. Mihez kezd a lány megbízatásával, melyet egyedülálló tehetségének köszönhet? – ezt meséli el az Emlékek Őre szerzője különös hangulatú, izgalmas történetében


Az emlékek őre  anno nagyon tetszett, magával ragadott az egész utópisztikus világa, a történet vonala, a főszereplő karakter, s nem utolsó sorban pedig a befejezés, ami egyben volt lezárt és nyitott.
Tehát mikor felfedeztem, hogy az egy trilógia első kötete volt, elhatároztam, hogy elolvasom a további részeket is.
A Valahol, messze a sorban a második könyv, és őszintén nem értettem, hogy ez hogy a fészkes fenében jön Az emlékek őré-hez. Az Őrzők Tanácsán kívül semmilyen közös pontot nem láttam, még a világ sem hasonlított.


Le kell szögeznem, hogy csalódtam ebben a könyvben. Sokkal többet vártam Lois Lowrytól, mert ez cseppet sem hasonlít az előző könyvére.
Az írónő könnyed, mesélő stílusa ugyanúgy megmaradt. Nem megy bele a kicsi részletekbe a leírásoknál, pont úgy ír, hogy azt a gyerekek is élvezzék, ugyanakkor még egy kamasznak sem túl felületes és elnagyzolt. 
Sodor magával, ahogy meséli a történetet, de a cselekmény egyszerűen nem állt össze. 


Belecsöppenünk Kira életének a közepébe, mikor épp elhunyt az édesanyja, és innentől követjük nyomon, hogy mi történik vele. Nos itt az első probléma, hogy körülbelül semmi sem történik vele. A nagyobb gond, hogy nem csak a könyv első felében, háromnegyedében, hanem úgy kompletten az egészben. Komolyan semmi, csak egyik helyről a másikra megyünk, szövünk egy kicsit, alszunk meg eszünk. 


Azonban kicsit érdekessé teszi ezt az eseménytelenséget a szövés. Nagyon szépen le van írva, hogy Kira ujjai hogyan mozognak, hogy a cérnaszálakból hogyan alakul ki lassan egy egységes kép, vagy éppen a már meglévő kép elöregedett és feslő szálait hogyan cseréli ki újra.
A másik nagyon érdekes dolog a cérnák festése volt. Mert a színes képek színes cérnát követelnek meg, ugyebár. És mivel abban a világban nincsenek mesterséges festékek, természetes úton, növényekből kell kinyerni a színanyagot. Lenyűgöző, mennyiféle növényből hányféle színárnyalatot lehet kapni.


Visszakanyarodva a cselekményhez, néha voltak érdekes fordulópontok, de sajnos mivel nagyon kiszámítható az egész, így már oldalakkal korábban rájöttem, mi fog történni később, szóval ugyanúgy eseménytelennek tűnik az egész.
A karakterek sem voltak úgy elmélyítve, mint Az emlékek őré-ben, így azonosulni sem nagyon lehetett velük. Voltak, szerepeltek, nem kötődtem hozzájuk.


A vége pedig érdekes lett. Nem az előző könyvhöz hasonlóan érdekes, nyitott és egyben zárt, továbbgondolásra késztető, hanem... furcsa. Nem tudom máshogy körülírni, lezáratlannak tűnik, és nincs is kedvem továbbgondolni, mert olyan, mintha a további pár oldal ki lenne vágva.


A jó hír azonban, hogy a következő könyv, a Hírvivő már tényleg szorosan kapcsolódik ehhez, és mivel már elolvastam, mondhatom, hogy sokkalta jobb is. 
A borítóról még annyit, hogy nekem tetszik, a magányos fának van egy hangulata, de hogy hogyan kapcsolódik a könyvhöz, arról fogalmam sincs. 

Kedvenc karakter:  Kira, Matty 

Nagyon-nem-kedvelt-karakter: -

Ami nagyon tetszett: a stílusa, a szövés és cérnaszínezés

Borító: 4/5

Történet: 3/5

Karakterek:  3/5

Összességében: 3/5

Kiadó: Animus, 2004