Monika Feth: Az eperszedő (Der Erdbeerpflücker)

“Amikor kiderül, hogy barátnőjét, Carót meggyilkolták, Jette nyilvánosan bosszút esküszik – és ezzel felhívja magára a gyilkos figyelmét. A férfi udvarolni kezd Jettének, és a lány beleszeret anélkül, hogy sejtené, valójában kivel is van dolga.
Igazi csemege thriller-rajongók számára!”

Belekezdtem, hogy lecsökkentsem az épp olvasáson lévő könyveimet és ezzel kezdtem.
A fülszövege még régebben felkeltette az érdeklődésem, azt hittem, baromi jó könyv. Szépen benéztem! Molyon 3.17 az átlaga, így tudtam, hogy két véglet van: vagy tetszeni fog nagyon, vagy nem.

A fülszöveg alapjában véve elmondja a lényeget: adott három barátnő, akik élik mindennapi életüket, de egyiküket meggyilkolják. Jette nyilvánosan hadat üzen a gyilkosnak – és itt kezdődne az izgalom. Gondoltam én… A könyv körülbelül 80%-ban azon kívül, amit a fülszöveg elmond semmi, de semmi más nem történik.(Tudom, a Shiver, Linger is ilyen, de ott a többi rész élvezhető, profi!)
A legnagyobb problémáim azonban a következők (spoiler veszély!):

1,A karakterek nekem mindvégig idegenek maradtak. Nem hatott meg Caro halála, sem hogy Jette könnyűszerrel szintén meghalhat. Az egyetlen karakter, aki jól van kitalálva, hiteles és átélhető, az a gyilkos. Valami borzasztó módon beteges és mégis lenyűgözően intelligens személyiség.
Személyes meglátásom még, hogy Jette anyja, Imke csak azért volt itt, hogy a végén legyen kinek aggódni a csajért. Nagyon untattak azok a részek, mikor az ő szemszögét olvastam.
Az írónő (szerintem) annyira bele akarja sulykolni az olvasóba a karakterek jellemvonásait, hogy azok elvesztik hitelességüket és idegen bábukká válnak.

2, A hirtelen nézőpontváltások és időbeni csúszások. Olvastam már több szemszögű könyveket, de itt ez nagyon zavart. Olyan hirtelen váltott Feth, hogy az elején követni alig tudtam. Ebben az volt a legrosszabb, hogy nem volt egy enternyi hely sem a váltások között. Rögtön következő sorban már egész máshol jártunk.
Az időbeni csúszásokat (visszaemlékezéseket) meg igazán lehetett volna dőlt betűvel szedni. Például.

3, A jónak induló szálakat, amikor a legjobb részükhöz értek volna, rendszerint elrontotta az írónő. A Georg/Jette szál kifejezetten tetszett volna, de öt sorban lerendezte, hogy halálosan szerelmesek egymásba és ez így van. Aztán túl sok volt a véletlen, Merle gondolatvezetése nekem néhol sánított, az öreg házaspár és a kutya közbeavatkozása… Aztán megint itt van, hogy elrontotta a legizgalmasabb részt! Erre vár az olvasó a könyv első oldalától kezdve, erre a tetőpontján elvágja.

4, A tőmondatok. Az ellenségeim voltak, úgy az egész könyvben jószerével. Egyszerűen idegesítően használta őket az írónő, teljesen feleslegesen, hisz pár kötőszóval kiegészítve sokkal kellemesebb lett volna olvasni. Automatikusan egybe olvastam, és fejben kiegészítettem kötőszavakkal akár három mondatot is.

Persze nem volt élvezhetetlen a könyv. A tőmondatok néha megtalálták a megfelelő helyet és szituációt, ahol ütősen és jól hatottak.
A gyilkos karaktere magával ragadó és alig vártam, hogy az ő szemszögére váltsunk. Ugyanakkor Jette (és Merle) hülyeségei nekem néha már felettébb fájdalmasak voltak.

A borítója gyönyörűszép, mmm epret ide nekem! 
Ettől függetlenül a könyvet egyszer olvasósok közé sorolnám, ebből kifolyólag én sem fogom még egyszer kézbe venni.

Kedvenc karakter: Georg

Nagyon-nem-kedvelt-karakter: Imke, Caro

Ami nagyon tetszett:  a gyilkos karaktere

Ami nagyon nem tetszett: egy logikai baki, a tőmondatok, hirtelen nézőpontváltások 

Borító:  5/5

Történet: 3/5

Karakterek:  3/5

Összességében: 3/5

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó, 2009