Ebben a kissé gúnyos, néhol mégis szívszorongató történetben Tonya Hurley feltárja előttünk a láthatatlanságot, amit néha mindannyian érzünk, és hogy meddig vagyunk képesek elmenni, hogy végre észrevegyenek bennünket.”
Végre volt elég szabadidőm, és befejeztem. Elég nagy önuralomról tettem tanúbizonyságot, hisz’ majdnem egy hónapig itt volt előttem, de nem kezdtem bele. Mert akkor a suli nekem megszűnt volna létezni. 
De a bálos héten elkezdtem és tegnap befejeztem. Imádtam, nagyon.
De a bálos héten elkezdtem és tegnap befejeztem. Imádtam, nagyon.
Miután tegnap nagyjából lejegyzetelgettem magamnak a gondolataimat,elkezdtem böngészni kritikák között. Nagy meglepetésemre elég sok negatívba botlottam, pedig eddig tényleg csak jókat hallottam róla.
Ha jól gondolom, a negatívakat idősebbek írták (legalábbis tőlem tuti), és szerintem ezért is nem fogta meg őket annyira. Nem akarom ráhúzni mindenkire, csak így érzem (őszintén), hogy ők már talán elfelejtették milyen volt a gimi, vagy nem is így élték meg, de lehet, egyszerűen a könyv stílusa nem tetszett nekik.
Ha jól gondolom, a negatívakat idősebbek írták (legalábbis tőlem tuti), és szerintem ezért is nem fogta meg őket annyira. Nem akarom ráhúzni mindenkire, csak így érzem (őszintén), hogy ők már talán elfelejtették milyen volt a gimi, vagy nem is így élték meg, de lehet, egyszerűen a könyv stílusa nem tetszett nekik.
Nem szabad nagy elvárásokat támasztani a cselekménnyel kapcsolatban,nincsenek itt nagy sztori végi csavarok, mert ez nem is arról szól. Igaz, ad egy hangulatot, érdekes légkört az, hogy belátunk a túlvilágra, de ettől függetlenül a hangsúly abszolút az érzelmeken és jellemfejlődésen van.
Charlotte egy szürke lány a nagy tömegben, nem emelkedik ki, nem népszerű, de ő ezt akarja. Nagyon. Sokat tesz érte, küzd és meghal. Aztán tovább próbálkozik odaát is, már-már betegesen vágyakozik az álmai fiújáért, minden eszközt bevet a cél érdekében. Közben barátságot köt, ellenségeket szerez és felfedezi, hogy el kell tudni engedni dolgokat (az ő esetében az életet, hiszen már meghalt).
Azért is tetszett nekem nagyon, mert elég sok kissé gúnyos, szarkasztikus megjegyzés van benne, és én köztudottan nagyon szeretek így viselkedni (persze nem bántó módon:’).
Nem is az a lényege a könyvnek, hogy csodálatos, körmönfont és bonyolult mondatokból álljon az egész.
Charlotte egy szürke lány a nagy tömegben, nem emelkedik ki, nem népszerű, de ő ezt akarja. Nagyon. Sokat tesz érte, küzd és meghal. Aztán tovább próbálkozik odaát is, már-már betegesen vágyakozik az álmai fiújáért, minden eszközt bevet a cél érdekében. Közben barátságot köt, ellenségeket szerez és felfedezi, hogy el kell tudni engedni dolgokat (az ő esetében az életet, hiszen már meghalt).
Azért is tetszett nekem nagyon, mert elég sok kissé gúnyos, szarkasztikus megjegyzés van benne, és én köztudottan nagyon szeretek így viselkedni (persze nem bántó módon:’).
Nem is az a lényege a könyvnek, hogy csodálatos, körmönfont és bonyolult mondatokból álljon az egész.
Mivel én most vagyok gimis, 16 leszek nyáron, szinte a mostani életemről szól. Charlotte és én sokban hasonlítunk, bár én nem akarok őrült módon népszerű lenni. Viszont én is szürke egérke vagyok, nem tűnök ki, a magam szolid módján vagyok különleges. Mégis nap mint nap találkozom az iskola viszontagságaival. Próbálom elkerülni, de óhatatlanul is belekeveredem, legtöbbször külső szemlélőként, és hitetlenkedve figyelek.
A fejezetek elején Hurley kis szösszenetekben nagy igazságokat fogalmaz meg, amikről eddig is tudtam, de így, példákkal tűzdelve egyszerűen még igazabbnak tűntek. Nem mellesleg az adott fejezet tanulságát már itt levonják. A legcsodásabb vonulata a könyvnek azonban számomra mégis a karakterek jellemfejlődése. Fejezetről fejezetre történik, néhol lassan, néhol gyorsan, de észrevehetően. Talán egyedül a "suliribi" Petula nem mozdult sehova, de felőlem elmozdulhatna baromi messzire, mert csípőből megvetem az effajta lánykákat.
Túl sok fájdalmas igazságot, túl sok az életemmel párhuzamba vonható dolgot, túl sok mindent ír le rólam ez a könyv ahhoz, hogy negatívan nyilatkozhatnék róla. Nem tehetem, mert tetszett. Nem fogok azért valótlant mondani, hogy elnyerjem mások szeretetét, én nem fogok betegesen küzdeni valamiért. Charlotte egy ideig ezzel próbálkozott, de látta, hogy kudarcba fullad, nem ez a sorsa. Végül mindannyian a helyes döntéseket fogjuk meghozni, és ez fog boldoggá tenni minket. Őszintén hiszem, hogy nekem is lehet boldog az életem.
A népszerű szellemkénk további kalandjait nagyon várom, hivatalosan is rajongó lettem!
Túl sok fájdalmas igazságot, túl sok az életemmel párhuzamba vonható dolgot, túl sok mindent ír le rólam ez a könyv ahhoz, hogy negatívan nyilatkozhatnék róla. Nem tehetem, mert tetszett. Nem fogok azért valótlant mondani, hogy elnyerjem mások szeretetét, én nem fogok betegesen küzdeni valamiért. Charlotte egy ideig ezzel próbálkozott, de látta, hogy kudarcba fullad, nem ez a sorsa. Végül mindannyian a helyes döntéseket fogjuk meghozni, és ez fog boldoggá tenni minket. Őszintén hiszem, hogy nekem is lehet boldog az életem.
A népszerű szellemkénk további kalandjait nagyon várom, hivatalosan is rajongó lettem!
Kedvenc karakter: Scarlet, Damen
Nagyon-nem-kedvelt-karakter: Petula
Ami nagyon tetszett: a karakterek, a karakterfejlődés, hogy sok mindent rávetíthettem a saját életemre
Borító: 5/5 (elmondhatatlanul gyönyörű...)
Történet: 5/5
Karakterek: 6/5
Összességében: 6/5
Kiadó: Pongrác, 2010
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése